Ötszázötven éve volt a nándorfehérvári diadal

Az ostrom

A magyar hadvezetés így időben megtehette volna a szükséges lépéseket, de nem ez történt. A szervezést Hunyadi vállalta magára, de sok segítségre nem számíthatott. Az országgyűlés nem rendelte el az általános mozgósítást, a katonák összeszedését a nyári munkák is hátráltatták. A legjelentősebb hadtestet a főkapitány állította fel, ez talán 10 ezer főt számlált. Nándorfehérvár őrsége úgy 7 ezer fő lehetett. A várparancsnok, Szilágyi Mihály, Hunyadi sógora a raktárak feltöltésével foglalkozott. Harmadik seregként Kapisztrán keresztesei említhetők, de a katonák hadi értékével kapcsolatban már a kortársaknak is kétségei voltak.

Már július 4-én este dörögni kezdtek az ágyúk, működésbe léptek az ostromgépek. A szultán nem akarta még erőltetni a rohamot, hanem a folyamatos golyózáporral kívánta a falakat elpusztítani. Ez eredményesnek bizonyult, mivel Brankovics György július 13-án már ezt írta levelében: "a török, szárazon és vízen megszállván Nándorfehérvárat, éjjel-nappal szünet nélkül törette ágyúival a falakat, s már egy tornyot teljességgel lerontott." Ezalatt július 7-e körül találkozott a két János, Hunyadi és Kapisztrán Péterváradon, hogy kidolgozzák a vár felmentési tervét. Az önkénteseknek köszönhetően a keresztes had felduzzadt, de a törökök még így is komoly túlerőben voltak.

Legelső feladatként a flottát kellett eltávolítani a Dunáról. A hajókat azonban nagyon korszerűen szerelték fel. Velük szemben kis sajkáknak kellett volna felvenni a küzdelmet, többségüket sebtében alakították át "hadihajóvá". A vízi csatára július 14-én került sor. A kis hajók kihasználták a folyó gyors sodrását, és számíthattak a nándorfehérvári rácok támogatására. Tagliacozzo, az egyik szemtanú is elismerte küzdőszellemüket. "Ezek a polgárok ugyan mind görögkeleti szakadárok, de azért a török kérlelhetetlen ellenségei, bátor és kiváló harcosok, akiktől a törökök jobban félnek, mint másoktól. Különösen jártasak ezek a vízi csatákban, soha meg nem futamodtak, ővelük töltötte fel Szilágyi az előbb említett hajókat." A kettős támadás bevált, a keresztények fokozatos őrölték fel a törökök ellenállását. Az ostromgyűrű egyik láncszemét sikerült széttörni.

A dunai kudarc után II. Mehmed végső csapást kívánt mérni az ostromlottakra. Fokozta a tüzérség nyomását, majd július 20-án elhallgattak az ágyúk. Másnap a szultán általános támadást rendelt el, ekkor - az egyik kortárs szerint - "a törökök iszonyú lármát csapva, mindenünnen nagy tömegben rohannak a várra, akár egy feldühödött méhraj vagy mint ordító oroszlánok, készen a zsákmányra. Némelyek rőzsecsomagokat, szalmát, földet, trágyát, hamut szórnak a sáncokba, mások karókat, fákat dobnak bele; ismét mások mint ragadozó farkasok föld alatti alagutakon jönnek...". A romos falakon gyilkos küzdelem kezdődött, és tartott hosszú órákon át. A törökök kezdték megtörni a védők elkeseredett ellenállását. Hunyadi a fellegvárból irányította a katonákat, de ekkor már személyesen kellett közbeavatkoznia. Az oszmánok szemében félelmetes hírű hadvezér megjelenése megrettentette a támadókat.

A védősereg szinte eksztatikus állapotban harcolt. A várfalakon megjelentek a török hadi jelvények is, ám ekkor Dugovics Titusz az egyik zászlótartóra támadt. Bonfini szerint "mivel sehogy sem tudta megakadályozni, hogy a toronyra kitűzze a jelvényt, átnyalábolta a törököt, és a magasból a mélybe leugorva, magával rántotta." Ekkor érkeztek meg a pihent keresztesek, az oszmánok soraiban pánik tört ki. Reggelre már csak a halott törökök maradtak a vár közvetlen környékén.

1. A szembenálló felek
2. Nándorfehérvár: Magyarország kulcsa
3. Az ostrom
4. Nándorfehérvár után
5. Emlékérem és emléktúra