Indusztria gyermekei - magyar iparvárosok a 20. században

Az INDUSZTRIA GYERMEKEI - MAGYAR IPARVÁROSOK A XX. SZÁZADBAN című vándorkiállítást Wehner Tibor, művészettörténész nyitja meg.

IDŐPONT: 2005. szeptember 27., kedd 18.30
HELYSZÍN: `Matrica` Múzeum, Százhalombatta, Gesztenyés út 1-3.

A kiállításhoz kapcsolódva konferenciát is rendeznek, melynek programját itt találhatja meg.

Germuska Pál bevezetője

El lehet-e mondani ötven évet ötven mondattal, vagy ötven fotóval? Több ezer fényképből válogatva kiállításunkkal megpróbáljuk bemutatni nagyapánk ifjúkorát, apánk életét, a mi gyermekkorunkat, a magyar közelmúlt egy szeletét: Ajka, Dunaújváros, Kazincbarcika, Komló, Oroszlány, Ózd, Salgótarján, Százhalombatta, Tatabánya, Tiszaújváros és Várpalota szocialista korszakbeli alapítását, építését, virágzását és némelyikük hanyatlását.

Négyszázezer embernek ad ma otthont ez a 11 különböző helyzetből induló, s különböző irányba haladó város, amely "Indusztriának", az ipar és az iparosítás képzelet szülte istennőjének köszönheti létét. Európában az 1940-es évektől a gazdaság-, a terület- és a településfejlesztésért felelős politikusokat és szakembereket szabályosan bűvöletébe kerítette az iparosítás ideája. Olyan univerzális eszköznek tekintették az indusztrializációt, amellyel gazdasági, társadalmi és területi problémákat egyaránt orvosolni lehet. Évtizedeken keresztül korszellemként hatott az indusztriális fejlesztési ideológia, amelynek hatékonyságát csak az 1970-es évektől kérdőjelezték meg Európa nyugati felén is.

Az iparosítás különösen radikálisan, gyorsan és egyoldalúan zajlott le az 1945-ben szovjet uralom alá került kelet-közép-európai országokban: öt-tíz év alatt óriási nehézipari kapacitásokat építettek ki a nemzetgazdaságok minden más ágának súlyos elhanyagolásának árán. A kohászat, a szénbányászat, majd az 1960-as évektől a nehézvegyipar minden szocialista országban kiemelt ágazat maradt egészen a rendszer 1989-90-es összeomlásáig. A magyar nehéziparfejlesztési projekt köztudottan néhány település nevével fonódott össze: Sztálinvárossal, Komlóval, Kazincbarcikával, később Leninvárossal vagy Százhalombattával. Az iparközpontú fejlesztéspolitika Magyarországon - a szovjet blokk többi országához hasonlóan - önálló településtípust hívott életre: a szocialista iparvárosokat - "Indusztria gyermekeit".

A szocialista korszak épületei és rekvizitumai 1990 óta mind gyorsabban tűnnek el ezekből a városokból is. Az Ózdi Kohászati Üzemeket átadták az enyészetnek, a tatabányai cementgyár szinte nyom nélkül tűnt el, Tiszaújvárosban már új épület áll a vegyi kombinát legelsőként megépült üzemének, a műtrágyagyárnak a helyén, Oroszlányban és Tatabányán több, az 1950-es években, szocreál stílusban épített lakóházat már le kellett bontani azok műszaki állapota miatt. Az ipari városok központjában egykor éktelenkedő üres területek helyén új közintézmények létesültek. A tizenegy város lehetőségeihez mérten igyekszik mind többet és többet költeni a korszerűsítésre, a parkosításra, az emberibb lakókörnyezet kialakítására.

Több mint ötven év telt el a várossá nyilvánítás, több mint tizenöt esztendő a szocialista rendszer összeomlása óta. Kik vagyunk, honnan jövünk? Büszkék legyünk a múltunkra, vagy inkább takargassuk? Indusztria csodát tett, városokat építve a semmiből? Vagy csak elkápráztatott minket délibábvárosaival?