Mennyire volt valójában erőszakos a középkor?

2019. március 12. 15:32 Múlt-kor

Korábban

Női áldozatok

Ritkán találkozni olyan esettel a középkori forrásokban, amelyekben az erőszakos tettek elkövetői nők – ők többnyire az elszenvedői voltak ezeknek. A nemi erőszak gyakoriságát igen nehéz felmérni, mivel meghatározása gyakran változott, illetve napjainkhoz képest igen kevés esetet foglalt magába. Az ilyen esetek után a nőknek fizikai bizonyítékát kellett adniuk annak, hogy megpróbáltak ellenállni, ennek híján nem csupán becsületükön eshetett csorba, de maguk is a vádlottak padjára kerülhettek. Az esélyek nem nekik kedveztek.

Az olyan esetek, amelyek végül bejelentésre és írásbeli rögzítésre kerültek, általában kiemelkedően brutálisak voltak. 1438-ban például Angliában egy bizonyos Thomas Elam megtámadt egy Margaret Perman nevű nőt. Betört az asszony házába, és megpróbálta megerőszakolni, miközben „gonosz módon megharapta Margaretet fogaival oly módon, hogy leszakította említett Margaret orrát ama harapással, és legott eltörte három bordáját is.” Az eset azért került bíróság elé, mert a nő végül belehalt sérüléseibe – Elamot kötél általi halálra ítélték.

A családon belüli erőszak meghatározásai szintén nagy mértékben különböztek ekkoriban a maiaktól. A legtöbb olyan agresszív cselekedet, amelyet ma büntetendőnek tartunk, az elfogadható fegyelmezés kategóriájában tartozott a középkorban. Ha egy asszony nem engedelmeskedett férjének, helyénvalónak tartották, hogy a férj megbüntesse. Mindazonáltal előfordulnak családon belüli erőszakkal kapcsolatos ügyek, főleg az egyházi bírósági feljegyzésekben olyankor, amikor a sértett fél válásért folyamodik, vagy a bűnügyi jegyzőkönyvekben, ha a bántalmazás maradandó károsodást, vetélést vagy halált okozott.

Az „elfogadható” fegyelmezés és a büntetendő erőszak közötti határ meghúzása gyakran jelentett gondot. Az egyik híres, gyakorta hivatkozott megoldás az úgynevezett „hüvelykujjszabály” volt – a feleség verése addig számított elfogadhatónak, amíg a bot, amellyel tették, nem volt vastagabb az illető hüvelykujjánál. A valóságban azonban a határvonalakat ennél egyértelműbben igyekeztek meghúzni, összetettebb szempontok szerint.

1326-ban Párizsban egy bizonyos Colin le Barbier olyan erővel ütötte meg nejét egy biliárddákóval, hogy az belehalt. A bíróságon bűnösnek találták gyilkosság elkövetésében, a férfi azonban fellebbezett, és azt állította, felesége megérdemelte a szenvedést, amiért megállás nélkül civakodott vele mások előtt. Azt is állította, nem akarta megölni: „Csupán megijeszteni akarta, hogy maradjon csendben, de a dákó véletlenül belefúródott a combjába kevéssel a térde felett.” Barbier hozzátette, felesége azért halt meg, „mert nem látta el kellően a sebet”, nem pedig azért, mert a férfi rátámadt. Sokat elmond a korabeli viszonyokról, hogy a férfit ennek nyomán fel is mentették.

Az emberölés, a nemi erőszak és a családon belüli erőszak a társadalom minden rétegében megtalálható volt, de az erőszak egyes típusai gyakoribbak voltak némely környezetben. Az erőszakos rablást például olyan emberek követték el, akik a társadalom peremére szorultak, és elkeseredettségből tulajdonították el mások javait. Csúcsát a különösen nagy nélkülözések idején érte el, mint amilyen az egész Európát érintő 1315-1317-es éhínség volt – ebbe a kontinens lakosságának több mint 25 százaléka halt bele.

A 14. és 15. századi Angliára jellemzőek voltak a veszélyes, kóborló bandák, amelyekben sokszor a dzsentri, vagy akár a nemesség tagjai is képviseltették magukat. E csoportok a vidéket járva fosztogattak, ártatlan halottak tömegét hagyva nyomukban. 1332-ben a Folville-bandát azzal vádolták meg, hogy egy királyi hivatalnokot rabolt el, korábban pedig már megöltek egy bárót, aki a kincstárat felügyelő szervnél töltött be pozíciót. E fiatalemberek szó szerint azt gondolták, ők a törvény felett állnak – gyakran vettek részt vérbosszúhadjáratokban és más belharcokban, és cselekedeteik ellenére a becsület központi szerepet játszott életükben.

előző oldal következő oldal 2 / 4