Két éven át semmit sem tudott szeretteiről a szovjet hadifogságba esett kántortanító

2017. május 31. 09:34

Korábban

Az utolsó pillanatban vonták vissza a 20 évesen málenkij robotra hurcolt fiatal halálbüntetését
A szovjet lágerekből hazatértekre itthon nem egyszer rosszabb sors várt, mint a Gulágon
Elhunyt a Gulág túléléséhez szükséges négy szabályt megfogalmazó Olofsson Placid atya

Megbicsaklott élet

- Mi az oka annak, hogy csak most került sor a – Gulag-irodalom tekintetében kuriózumot jelentő – napló megjelentetésére?

- A rövid válasz: a Gulag-emlékév anyagi támogatása adott lökést, lehetőséget és biztosítékot arra, hogy a napló megjelenhessen. Úgy két éve egy előadás után Szakály Sándornak édesanyám [a kötet társszerkesztője, Szoboszlay Ágnes] beszélt a naplóról, aki arra biztatta, hogy mindenképp érdemes volna megjelentetni, mert nem ismertek a szovjet hadifogságban írt naplók – ezért pályáztunk. A naplóíró Szoboszlay György három gyereke tudott apjuk hadifogságban írt naplójáról. Nagyapám halála után, a 90-es évek közepén édesanyám – a Debreceni Egyetem nyugalmazott oktatója, nyelvész, dialektológus – kezdte legépelni, aztán szakdolgozati témaként írtam a naplóról és a szovjet hadifogságról. A napló tehát a kezünk ügyében volt, de valahogyan nem szántuk rá magunkat a kiadásra, nem is voltunk biztosak benne, hogy ez érdeklődésre tarthat számot. De most sikerült, megvan, olvasható.

Egy-egy ilyen pályázat, mint a Gulag emlékév, nemcsak az anyagi támogatás miatt fontos, hanem azért is, mert előtérbe helyez egy-egy korszakot, és az érintetteknek is határozott biztatást ad, hogy mások számára is érdekes lehet a családtörténet egy-egy részlete.

- A Rákosi- és Kádár-korszak idején érte-e valamilyen hátrány a családot a naplóíró hadifogolymúltja miatt?

- Nagyapám katolikus kántortanító volt, amikor ’47 nyarán hazajött, már nem a kántortanítóknak, az egykori horthysta katonatiszteknek és hadifoglyoknak állt a világ. Az állása be is volt töltve, ezért elment a faluja, Felsőnyárád közelében lévő egyik mélyművelésű szénbányába dolgozni. Ezt ő nem deklasszálódásként élete meg, mert nem vetette meg a kétkezi munkát, ráadásul a bányászként jól keresett volna. Ám rövid úton elbocsátották, amit ő összefüggésbe hozott azzal, hogy nem nézték jó szemmel a hadifogságát. Miért? Ez egy később írt önéletrajzi vázlatából derül ki: nagyapám, amikor hivatalos önéletrajzot kellett készítenie, írt vázlatot, amiben őszintén fogalmazott meg sok mindent, amit a tisztázatba persze már nem vett bele. Egy ilyen vázlatban tesz utalást arra, hogy nem tartották szerencsésnek, ha olyasvalaki jár-kel, dolgozik a bányászokkal, aki saját – döntően negatív – tapasztalatait megoszthatja a társaival, nyilván szovjetellenes, kommunistaellenes hangulatkeltéstől féltek. Hogy ez valóban így volt-e, vagy csak a nagyapám feltételezése, nem tudom. Külön retorzió nem érte, de „megbicsaklott az élete” – édesanyám erről ír a nemrég megjelent kötet részét képező, Apa nélkül című szövegben (264. oldaltól). Mielőtt elment a háborúba mint tanító, leventeparancsok, volt valaki a falujában, a falu „elejéhez” – ahogy akkor mondták az intelligenciához – tartozott. Amikor hazajött, nem volt senki, az új világban a korábbi státusa megszűnt, nem találta a helyét, a fogságban tervezett, magántulajdonon alapuló vállalkozásoknak már nem volt esélye sem megvalósulni, a szegénységből kiemelkedni már nem tudott többé.

- A könyv szerkesztői a naplóíró lánya és unokája. Előbbi visszaemlékezésében megemlíti, hogy a fogság időszaka tabutéma volt a családban, és ebből a szempontból a rendszerváltás sem hozott változást. A családtagok - a téma érzékeny voltát felismerve - nem is feszegették a témát, vagy megpróbálták szóra bírni a naplóírót, ám folyamatos ellenállásba ütköztek?

- Hogy tabutéma lett volna, az túlzás. A napló ott volt az ágyánál, nem rejtegette. De nem is olvasott fel belőle, nem traktálta a gyerekeit, a fiatalabbakat a fogságbeli tapasztalataival, nem példálózott vele – kivéve az evésnél, ha valakinek nem ízlett az étel: „Majd megetted volna a fogságban.” De ahogy édesanyám írja, az efféle felnőtt, szülői beszédet inkább unták mint gyerekek. A nagybátyám több „katonás” részletet ismer, neki jobban mesélt nagyapám ezekről az élményeiről. Amikor a felismerés megtörtént, hogy pl. nagyapámat meséltetni kellene, már késő volt, amikor még esély lett volna erre, a gyerekek a maguk életével, karrierjével, saját gyerekeikkel voltak elfoglalva, aztán jött a szülők betegsége, ápolása – a családtörténetre nem maradt idő. Azt gondolom, így van ez más családokban is.

- Hogyan dolgozta fel Szoboszlay főhadnagy a fogság okozta traumát (egyáltalán, sikerült-e neki feldolgozni)? Hagyott-e valamilyen formában nyomot a naplóíró viselkedésén a több mint kétéves hadifogság (alacsonyabb közéleti aktivitás, a kommunistákkal szembeni fokozott ellenszenv, a véleménynyilvánítástól való félelem stb.)?

- A civil életbe való visszailleszkedésnek voltak nehézségei, de drámai vagy szélsőséges megnyilvánulásai ennek nem voltak. A hadifogság a közösségi aktivitását nem törte meg (lásd 240. oldal): szervezett énekkart, volt falusi kézilabdacsapat edzője, munkahelyi újításai a bányában, a vájáriskolában és a felsőnyárádi általános iskolában is, 56-ban az iskolában és a faluban is tette, amit helyesnek gondolt.

A rendszerváltozás idején már 80 éves volt, rossz fizikai állapotban távlatos dolgokkal már nem foglakozott. Amikor már szabadon lehetett beszélni, nem kezdett el sem a fogságról, sem az 56-os eseményekről beszélni, „megnyílni”, de a nem is hallgatott ezekről félelemből – egyszerűen nem kerültek elő ezek a témák hangsúlyosabban, sem a gyerekei, sem az unokái nem kezdték faggatni – talán más „normális” családokban is így történt ez. Utólag se hősként, se áldozatként nem beszélt magáról.

- Hogyan élte meg a naplóíró az 1956-os forradalom és szabadságharcot, majd az azt követő megtorlást?

- Idézem a könyv ide vonatkozó részét: „Megmaradt egy piszkozat 1956 októberi eseményekről, aminek áthúzott részében leírja, hogy nem választották be a »vajáriskola« munkástanácsába. Ugyanakkor azt javasolta és erre engedélyt is kapott, hogy a sztrájk alatt is dolgozzanak, mert így lehet együtt tartani az iskola diákjait és dolgozóit, és így tudják ellátni szénnel a kazincbarcikai kórházat. A felsőnyárádi munkástanács alakuló ülését ő vezette le: egységre törekedett (a volt tanácselnököt és a tanácstitkárt is beválasztatta a munkástanácsba), de kijelentette: »nem szeretem a köpönyegforgató (karrierista) kommunistákat, de tisztelem és becsülöm, aki meggyőződéséért életét is képes áldozni.« Később – írja – ezt valaki már így adta tovább: »Nem szeretem a kommunistákat, mert köpönyegforgatók.« Az október végén a nyárádiak által a megyei kórháznak gyűjtött élelmiszeradományt szállító gépkocsi fegyveres kísérője volt. Munkahelyének igazgatója és MSZMP párttitkára által írt jellemzés alapján 1957 októberében a putnoki járási kiegészítő parancsnokság összefoglaló véleménye ez volt: »Nevezett a beosztásában járó kötelességét minden esetben elvégzi, a fiatal bányászokat a népidemokrácia szellemében tanítsa (sic!). Az ellenforradalom ideje alatt a Munkás Tanács választása alkalmával pozícióra akart törekedni és több községben szaladgált azért, hogy pozícióba jusson. Pl. Felsőnyárád, Miskolc, Putnok, de azonban ezek nem sikerültek neki. Ellenforradalom idején más tevékenységet nem fejtett ki, de ez annak tudható be, hogy erős kommunisták között volt és megfékezték a munkáját. Azonban a népidemokráciának nem egy szilárd embere, ingadozó állásponton van, melyet megmutatott az ellenforradalom ideje alatt« – olvasható a Hadtörténeti Levéltár anyagában.”

Voltak falubeliek, akiket a tanácsházán megvertek – így emlékszik nagybátyám. Nagyapámat retorzió – állásvesztés, egyéb büntetés – nem érte, némi felelősségre vonáson lehetett, de hogy milyen mértékű ennek a feljelentésnek a következménye, nem tudjuk, súlyos bizonyosan nem volt.

előző oldal 2 / 2