Hogyan kerültek franciák vagy éppen magyarok az amerikai függetlenségi háború csatatereire?

2020. február 12. 16:36 Múlt-kor

A köztudatban élő narratíva szerint az Egyesült Államok létrejöttével végződő amerikai függetlenségi háború gyakorlatilag egy belháború volt Nagy-Britannia és döntően angol, illetve angol származású lakosságú gyarmatainak szövetsége között. Politikai céljait tekintve ez mindkét oldalról voltaképpen igaz is: az elégedetlen gyarmati lakosok eredetileg jogaikért küzdöttek, míg a király és a parlament egy megváltozott rendszerbe igyekezett betagolni őket. Miután azonban kirobbant a fegyveres konfliktus, az hamar nemzetközi jelleget öltött mind a közvetve beavatkozó hatalmak, mind a csatatereken küzdő katonák tekintetében. Mely országok fiai vettek részt a konfliktusban?

Korábban

Angol belügy – vagy mégsem?

A mai Egyesült Államok keleti partján fekvő 13 brit gyarmat nagyrészt angol hátterű lakosai 1764-től kezdve az őket a brit korona alattvalóiként megillető jogokért vívtak politikai, majd 1775-től fegyveres harcot, s csak ennek eredménytelensége után kiáltották ki függetlenségüket 1776-ban.

A gyarmatiak úgy látták, az angol, majd (a Skóciával való 1707-es egyesülést követően) brit alkotmányjog alapját adó 1215. évi Magna Carta és az 1689. évi Jogok Nyilatkozata, valamint az addigi precedensjog szerint a londoni parlamentnek nem volt felhatalmazása rájuk adót kivetni, illetve törvényeket alkotni számukra, mivel a gyarmatok nem rendelkeztek képviselettel Westminsterben.

Szerintük saját, helyi törvényalkotó testületeik voltak egyedül e tevékenységre feljogosítva. Az Atlanti-óceán nyugati partján élők körében az „angolság” 17. századi képe élt, amely a korona iránti hűség mellett – földrajzi távolságuk okán – jelentős autonómiát is jelentett.

Eközben azonban a westminsteri országgyűlés saját, az 1688-89-es „dicsőséges forradalom” révén megnövekedett hatalmát és jelentőségét a koronáéval egyenértékűnek látta, és megkövetelte az alattvalóktól – bárhol is legyenek –, hogy ugyanúgy alávessék magukat rendelkezéseinek, mint az uralkodó főségének.

Miután 1775 tavaszán és nyarán fokozódtak a fegyveres összetűzések a helyi milíciák és a királypárti erők között, III. György brit király lázadásnak nevezte a történteket, és fegyveres leverése mellett foglalt állást.

A gyarmatokon lévő lojalista erőknek erősítésre volt szükségük, azonban a Nagy-Britanniában lévő állandó szárazföldi haderő 1688 óta szánt szándékkal igen alacsony létszámú volt, hogy a király ne élhessen vissza vele a parlament és a nép rovására.

A briteknek azonnal volt szükségük nagyszámú katonára, ez pedig csak távolabbi forrásokból volt megoldható.

A skóciai toborzás beindulása mellett (még az olyan klánokból is fogadtak fel katonákat, akik alig 30 évvel korábban még az utolsó jakobita felkelésben vettek részt) első ízben vált lehetségessé, hogy írek is beléphessenek a brit haderőbe.

Sajátos módon éppen a protestáns írek körében volt nagyobb a szimpátia a gyarmati felkelők iránt, így az Írországban toborzott egységek jobbára a brit uralmat máskor a leghevesebben ellenző katolikusokból álltak.

A Brit-szigeteken elérhető emberanyag azonban korántsem volt elegendő. A konfliktus első éveiben, 1776-ban és 1777-ben nagyszámú európai zsoldos érkezett az amerikai gyarmatokra a brit zászló alatt, jellemzően német területekről.

A korabeli köznyelv összefoglaló néven hessenieknek nevezte őket, mivel sokuk Hesse-Kassel, illetve Hessen-Hanau grófságokból érkezett, azonban jelentős számban származtak Anhalt-Zerbstből, Ansbach-Bayreuthból és Braunschweigból is.

Az ilyen alakulatok jellemzően az adott terület hűbérurának (a herceg vagy gróf) saját seregei voltak, amelyeket pénzért „kölcsönadott” III. Györgynek. A háború korai szakaszában e jól képzett, professzionális katonáknak még talán lett volna esélyük az amerikai hazafiak leverésére, azonban utóbbiak is hamar kaptak külföldről támogatást.

Propagandaszempontból ráadásul még előnyhöz is juttatták az amerikaiakat: a felkelők szemében az autokrata német hercegségekből bérelt katonák voltak a bizonyítéka annak, hogy III. György valóban zsarnokként szándékozik uralkodni felettük.

következő oldal 1 / 4