Egy hónapot késett a németek Moszkva elleni támadása

2024. október 2. 19:05 Múlt-kor

Korábban

Késés, kifáradás, hideg és kudarc

A német hadvezetés 1941. október 2-án indította meg egységeit Moszkva ellen, bő egy hónappal később, mint az Halder terveiben korábban szerepelt. A meginduló Tájfun hadműveletet a vezérkari főnökét felülmúló, csalhatatlan katonai stratéga szerepében tetszelgő Adolf Hitler a következő szavakkal kommentálta: „Ma elkezdődik az utolsó nagy, döntő csata.”

A németek a jól bevált villámháborús tervre támaszkodtak: az előre törő páncélos ékeknek harapófogóba kellett zárniuk az ellenfelet, elvágva azt az utánpótlástól, majd a gyalogságnak kellett volna felőrölnie a maradék ellenállást. Az egy hónapos késlekedés végül kritikussá vált, mert nemcsak a szovjet fegyverek, hanem az időjárás is a Wehrmacht ellen dolgozott.

Elbarikádozott moszkvai utcák 1941 októberében (Kép forrása: Wikipédia/ RIA Novosti archive, image #604273 / Arkadyi Shaikhet / CC-BY-SA 3.0)

Október közepére a hatalmas esőzések miatt sártengerré változott a teljes közép frontszakasz, a páncélosok és a szállítójárművek egyszerűen elakadtak, a német támadás 80 km-re Moszkvától megállt. A vezérkarban felvetődtek olyan gondolatok, hogy le kellene fújni az offenzívát és a következő évre halasztani Moszkva bevételét, de senki sem mert Hitlernek ellentmondani. A Vörös Hadsereg nem lélegezhetett fel, a német hadigépezet november közepén a fagyok beköszöntével újra megindult.

Gyakran találkozni azzal az állítással, hogy 1941. szeptember 14-én a Tokióban tevékenykedő szovjet kém, a német Richard Sorge arról tájékoztatta Sztálint, hogy Japán nem támadja meg a Szovjetuniót addig, amíg a németek el nem foglalták Moszkvát.

Általános vélekedés, hogy ez az információ mentette meg a várost, mivel így a Vörös Hadsereg nagy létszámú csapatot – amelyeket a legtöbbször jól felszereltként és magasan képzettként írnak le – csoportosíthatott át a Távol-Keletről Moszkvához.

Ez azonban nem több történelmi mítosznál. Sorge valójában azt derítette ki, hogy Japán (amellyel egyébként április 13-án megnemtámadási szerződés köttetett) nem támadja meg a Szovjetuniót, kivéve, ha az „nagy számban csoportosítja át csapatait keletről.” Összességében három hadosztálynyi csapat került átcsoportosításra 1941 októberétől decemberéig a Távol-Keletről Moszkva közelébe.

A sár megfagyott, a lánctalpak alatt újra szilárd lett a talaj, az erő azonban elfogyott. A német katonák nem rendelkeztek megfelelő téli ruházattal, kimerültek voltak, a fegyverek és a harci járművek nem bírták a tartós, gyakran mínusz harminc fokos hideget. Ennek ellenére december 2-án egy német egységnek sikerült 8 kilométerre megközelítenie Moszkvát, ennél közelebb viszont nem jutottak a szovjet fővároshoz.

December 5-én ugyanis a szovjet haderő – amelyről a németek azt feltételezték, hogy a Wehrmachthoz hasonlóan a kifulladás szélén áll – az időjárás enyhülését kihasználva ellentámadást indított. A friss szovjet távol-keleti alakulatok december végére 100, de helyenként 250 km-re nyugatra tolták vissza a németeket.

A moszkvai csatában a Wehrmacht veszteségei (250-400 ezer katona) a megszokottnál súlyosabbak voltak, csakúgy, mint az elvesztett vagy megsemmisült fegyverzet és hadianyag mennyisége. A Vörös Hadsereg ugyan a város előtti csatákkal együtt 600 ezer főt veszített, de sikerült szétoszlatnia a Wehrmacht legyőzhetetlenségének mítoszát.

Az elemekkel küzdő náci katonák (Kép forrása: Wikipédia/ Wlhelm Gierse/ CC BY 3.0)

A német villámháborús tervek kudarcba fulladtak, a szovjet állam túlélte a megsemmisítőnek indított német csapást. Berlin fölött sötét fellegek gyülekeztek, a náci Németország egy számára ismeretlen terepre tévedt. Hosszú, kimerítő háborúra kellett, hogy felkészüljön, amely már nagyobb részben a rendelkezésre álló ember- és nyersanyag mennyiségétől, valamint a gyárak kapacitásától függött. Németország hátrányba került, küszöbön állt a háborús fordulat.

előző oldal 2 / 2