Szekfű Gyula

Szekfű 17 évesen

1883. május 23-án, Székesfehérváron született. A helyi cisztercita gimnáziumi, a pesti bölcsészkari, majd az Eötvös-kollégiumi tanulmányok után, még az első világháború előtt a közös császári és királyi levéltár munkatársa lett Bécsben. Szellemi fejlődésén ellentétes tudomány-módszertani és szemléleti hullámok hagytak nyomot - a marxista történetírás, valamint a gazdasági tények és jelenségek történetformáló erejét hirdető történelmi materializmus. Történelmi ösztöniségének és szellemének spirituális adalékának köszönhette, hogy felfogta és tisztába került azzal, hogy az emberi történet sokkal komplikáltabb annál, hogysem egy képlettel magyarázható lenne.

 

Első könyve 1913-ban jelent meg A száműzött Rákóczi címmel a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában. Szekfűnek ez az emigrációban élő Rákócziról írott tanulmánya hihetetlen érzelmeket váltott ki, és óriási viharokat kavart, a történetírói munkáktól merőben szokatlanul, nemcsak szűk szakmai körökben, hanem a korabeli társadalom legszélesebb köreiben is. E kényes témabeli állásfoglalásával, Rákóczi emberi inkarnációjával megsebezte a legendát. Szekfű reális, kételkedő, gyanakvó szelleme hajlott a képrombolásra. Történetírásában a kortól eltérő szemlélettel tartott vizsgálatot a népszerű politikai típus és irányzat felett. Ellenfelei politikai indítékokat, a függetlenségi hagyományok érvénytelenítését és a Rákóczi-kultusz lerombolásának szándékát vélték felfedezni a műben; az mindenesetre bizonyos, hogy a koalíciós kormányzás alatt magyar földbe helyezett fejedelem emberi, tehát szükségszerűen gyarló képének megrajzolása és Szekfű kurucok iránti egyértelmű ellenszenve sokak érzékenységét sértette, és kezdetben a történésztársadalmat is megosztotta.

 

A magyar állam életrajza (1918) c. művében azok, akik "feszítsd meg"-et kiáltottak rá, a német-magyar szövetség elmélyítésének politikai divatját látták. Szekfű a liberális és pozitivista történészek régi szemléletkörének sematizálásával szemben Szalay László illúziótlan szemléletéhez tért vissza, csak több adattal, érvvel és bizonyos módszerbeli újítással. Világnézetében a liberális, kismagyar, állami függetlenséget kívánó szemlélettel szemben európai alkalmazkodást és integrális államterületet kívánta. Ez az új felfogás, néhány rideg és kegyeletet sértő hasonlattal robbantotta ki körülötte a Rákóczi-botrányt.

 

Szekfűt szellemi lincselés fenyegette, ifj. Andrássy Gyula - az ellenzék vezére - síkraszállásának köszönhette eleven holttá nyilvánításának elkerülését.
A Tanácsköztársaság idején egyetemi tanárrá nevezték ki, majd éles váltásként a Horthy-korszak hivatalos ideológiájának kidolgozója lett - a szellemtörténeti módszert alkalmazva - a Három nemzedék megírásával, 1919-ben.

 

Művében három generáció lelki képét örökítette meg pontos árnyékolással, Széchenyitől Tisza Istvánig. Akik 1914-ben hozsannát kiáltottak feléje, most ellene fordultak, mert Szekfű rámutatott a reform-nemzedék tárgyi és eszmei eltévelyedéseinek s irrealitásának következményeire is. Állítása szerint: a magyar reformpolitika és nevelési rendszer csúcspontjának számító Széchenyi-féle gondolatrendszert a francia radikalizmus és a német liberalizmus söpörte félre.

 

A trianoni korszak keresztény politikája viszont szívesen adoptálta Szekfű művét, míg sokan tiltakoztak a nagy korszak lebecsülése ellen. Vizsgálatainak és adatainak ültetvényeiből egyes pártok bunkókat vágtak, hogy fejbe verjék velük ellenségeiket, míg mások Szekfűt opportunizmussal, a hatalomra jutottak körüludvarlásával, a demagógia erősítésével vádolták. Hajlandósága és kedve ellenére csináltak belőle politikust: 1922-től külügyminiszteri osztálytanácsos, 1927-től 1938-ig Bethlen István politikáját támogatva a Magyar Szemle szerkesztője. Neves és elismert szaktekintély, a Hóman Bálinttal közösen írt Magyar Történet szerzője.

 

Bethlen bukása, Gömbös kormányra kerülése után eltávolodott a kormány politikájától, s 1935-ben már rámutatott a Magyarországot fenyegető német fasiszta veszélyre, konzervatív, katolikus oldalról bírálva a hitlerizmust. A II. világháború kitörése után a nyilvánosság előtt is hangot adott antifasiszta nézeteinek.

 

A háború után Magyarország első moszkvai követe, majd nagykövete. 1953-tól országgyűlési képviselő, 1954-től haláláig, 1955-ig az Elnöki Tanács tagja.
Hosszú utat tett meg az idealista történetfilozófia befolyása alatt készült első műveitől (1904-16) a szellemtörténeti irányzat magyaroszági képviseletén át (1916-35) a fasizmussal való nyílt szembefordulásáig, a népi demokrácia igenléséig. Fiatalkori műveit Habsburg-barát szemlélet, de nagy iskolázottság, magas színvonalú forráskritika, a történeti adatok és irodalom alapos ismerete jellemzi. Erről az oldalról fordult szembe a Thaly Kálmán által képviselt romantikus-nacionalista történetfelfogással. Későbbi művein L. Ranke és a németországi szellemtörténeti irányzat, főleg F. Meinecke hatása érezhető.

 

Az idős Szekfű

A pozitivista történetírás a maga rendszertelen, de felbecsülhetetlen jelentőségű anyagközlésével és monográfia-kiadványaival rengeteg homályos részletet tisztázott. Szekfű maga is derekasan részt vett ebben a teljesítményben. Mint mindenki máséban, az ő munkájában is előfordulnak tárgyi tökéletlenségek, ami egy ekkora anyag esetében kiküszöbölhetetlen.

 

A kismagyar történetszemlélet a közvéleményt és a közhangulatot hozzászoktatta a török hódító rendszerhez, majdnem rokonszenvessé téve azt (Jókai, Takáts Sándor, stb.). Szekfű kegyetlenül végzett ezzel a megejtő varázsú historizálással, fölfedte a magyar-török viszonylatokat, de nem volt kíméletes a katolikus restaurációval összeforrt Habsburg-abszolutizmus iránt sem. A kiegyezés utáni időszak bizonytalansága és történeti anyaga Szekfűt nehéz helyzet elé állította.

 

A Kiegyezés emléke az 1920-as években még elevenen élt az emberekben, eszméi hatottak a társadalomra. Szekfű sehol sem tudta megvetni a lábát, pályája - történész, publicista, egyetemi tanár, a MTA tagja, politikus - igen nagy ívű, de rendkívül ellentmondásos. Egy biztos: Szalay László és Salamon Ferenc óta ő volt korának legszebben író történésze.

 

Forrás:
Szelke László: Szekfű Gyula - Nép, nemzet, állam (Válogatott tanulmányok)
Pethő Sándor: Szekfü Gyula történetírása

 

Megyesi Csaba