Ellentmondásosnak tűnő dolgok fértek meg a középkori ember elméjében
2024. szeptember 4. 14:20 Múlt-kor
A középkori emberek a miénktől gyökeresen eltérő életet éltek, de vajon eltérően is gondolkodtak? A válasz nem magától értetődő, ahogy Robert Bartlett professzor is fogalmazott: „Sok tekintetben hozzánk nagyon is hasonló emberek voltak, hasonló vágyakkal, érzelmekkel és ambíciókkal. Másrészt viszont egy olyan világban éltek, ahol a holtak visszajártak kísérteni az élőket, és amelyben valahol messze élt egy nép, amelynek tagjai kutyafejet hordtak a nyakukon.”
A bűnös lélek tisztítótűzön át juthatott a mennyek országába
Korábban
Valóban a kereszténység uralta az életüket?
A 12. századi filozófus, Lille-i Alanus szerint „A világ összes teremtménye mintha könyv vagy festmény volna nekünk, vagy tükör”. A könyv szerzője Isten volt, az élet értelmét pedig a könyv megértésén keresztül elért erkölcsös lelki élet adta. A reneszánsz idején ez örökre megváltozott: a világ megértésének célja immár az, hogy irányíthassuk és előnyünkre fordíthattuk azt. A középkori világ fölött még nem uralkodni, hanem szemlélődni és tűnődni kellett.
Jézus Krisztus bármelyik nap visszatérhetett ítélni elevenek és holtak fölött
Már csak azért is, mert bármelyik pillanatban véget érhetett. Az Armageddontól való vélelem sötét árnyékként húzódott meg a középkori öntudat hátterében. Mindenki pontosan tudta, miképp fog eljönni a vég, mivel számos szöveg, például a 13. századi Quindecim Signa ante Judicium (Tizenöt jel a végítélet előtt) írta le részletekbe menően:
„Az első napon a tenger a hegyek fölé emelkedik… A negyedik napon minden tengeri lény a felszínre gyűlik és hangokat és nyögéseket hallat, amiknek jelentését csak Isten ismeri…” És így tovább a tizenötödik napig, az utolsó ítélet napjáig. A túlvilág ilyen nyilvánvaló jelenléte mellett nem csoda, hogy a középkori emberek elméje másképp működött, mint ma a miénk.
Bármely középkori eredetű templomba betérve sírok fogadnak minket: bent a gazdagok által emeltetett kápolnákban, és kint a temetőben. Ez számunkra magától értetődő, de ugyanezt nem találjuk meg a mecsetekben, zsinagógákban, hindu vagy buddhista szentélyekben. A középkori kereszténység kultuszt épített a halál és a holtak köré, és a vallásos élet központi elemévé tette őket.
A középkori halottak jelenléte kikerülhetetlen volt. Jól mutatja ezt egy korabeli, széles körben elterjedt népmese is, a három élő és három holt története, amelyben három jómódú, elegáns ifjú az erdőben sétálva találkozik három halottal. A falfestményeken csontvázként vagy rothadó tetemként ábrázolt holtak szigorúan megintik az élőket azok önelégültségéért és nemtörődömségéért: „Quod fuimus, estis; quod sumus, vos eritis”, vagyis „Amik voltunk, vagytok; amik vagyunk lesztek.”
A Haláltánc a középkori falfestmények kedvelt témája volt
A középkori feljegyzésekből kiindulva kétszer is érdemes volt meggondolni, mielőtt az ember kitette a lábát: az erdőkben mindenfelé holttestek kóboroltak, akiknek szívét újratemetésük előtt hamuvá kellett égetni. A jelenség olyan méreteket öltött, hogy egy 12. századi krónikás, Newburgh-i Vilmos alig bírta követni: „Nem lenne könnyű elhinni, hogy a holttestek kikelnek sírjaikból, ha nem lenne ilyen sok eset, ilyen bőséges tanúsággal támogatva.”
A középkorban a halál csupán átmenet volt az egyik világból, ahol az élet csupán egy szemvillanás, a következőbe. Ez a magyarázata a holtak vonzerejének: ők már megtették az utat, amely mindannyiunkra vár, hogy Isten mellett éljenek a mennyben – esetleg a purgatóriumban töltött fájdalmas büntetés letelte után –, vagy a pokol örök szenvedésére jussanak.
De a két világ közötti forgalom nem volt egyirányú. A középkori írások legérdekfeszítőbb műfajai között szerepelnek a túlvilági utazások beszámolói. A legismertebb közülük Dante Alighierié, de megtaláljuk mellette az essexi paraszt, Thurkell történetét, aki mély eszméletlenségéből – mai fogalmaink szerint kómából – a túlvilág földrajzának részletes ismeretével tért magához, míg az ír Fursey a pokol lángjai által megperzselt szakállal érkezett vissza. A természetes és a természetfölötti közötti határvonal vékony volt, és a túlvilági lények seregei – az angyalok kilenc rendje az egyik oldalon, Sátán és az ő szolgái a másikon – lépten-nyomon átkeltek rajta, az elevenek lelkéért zajló örökös harcukat vívva.
Ki védte meg az embereket az efféle támadásoktól? Szerencsére az egyház kéznél volt, hogy a szentségek erejét szegezze szembe a démoni ármádiával, az újszülöttet köszöntő kereszteléstől a haldoklókat útjukra engedő utolsó kenetig. A kolostorok, amelyek eleinte Krisztusnak a Sátánnal folytatott küzdelmét idézve a lakott helyektől távoli pusztaságokban épültek, szintén az élők lelki üdvéért harcoltak. Ahogy Ordericus Vitalis angolszász történetíró fogalmazott 1100 körül: „A kolostor a Sátán ellen épült erősség, ahol a csuhás bajnokok szüntelen harcot vívnak a Kísértő ellen.”
Támogasd a 
szerkesztőségét!
történelmi magazin
legújabb számát?
kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
Az első 500 előfizetőnek.
tavasz
Múlt-kor magazin 2015
- Amikor egy tulipánhagymáért luxuslakást lehetett venni
- Így lett Kassa csehszlovák város
- Tíz nagy győzelem a halál fölött
- A modern remetekirályság
- Így tanították Horthyt a 2. világháború után
- A kerti szajha
- Kolozsvár román megszállása
- Az újra megtalált munkásnő
- Trianon előtt - határon túl: megjelent a Múlt-kor tavaszi száma
- Nyugdíjba vonulás után is rendkívül népszerű maradt Both Béla 09:50
- Csaknem húsz évet kellett várni az Erzsébet híd újjáépítésére 09:05
- VIII. Henrik egyházszakadási törekvéseiért kis híján I. Jakab bűnhődött tegnap
- Vasmarokkal irányította Spanyolországot Francisco Franco tegnap
- Koncertjeinek bevételét gyakran fordította jótékony célokra Anton Rubinstein tegnap
- 10 meglepő tény a vasút történetéből tegnap
- Bátyjához hasonló tragikus sors várt a „remény jelöltjére”, Robert F. Kennedyre tegnap
- Jókai Mór egész családja ellenezte Laborfalvi Rózával való házasságát tegnap
