A nemességben látta a társadalmi átalakulás reményét Kemény Zsigmond

2023. június 12. 16:05 MTI

209 éve, 1814. június 12-én született Alvincon Kemény Zsigmond író, publicista, politikus, a reformkor, majd a kiegyezés korának jelentős alakja.

Korábban

Ősi erdélyi arisztokrata család sarja volt. Apját tizenegy évesen vesztette el, ezután féltestvérei őt és anyját csaknem minden vagyonukból kiforgatták, birtokaik jelentős részét elveszítették. Kemény 1823 és 1834 között a nagy hírű és színvonalas oktatást nyújtó nagyenyedi kollégiumban tanult, 1830-tól jogtudományt és bölcsészetet hallgatott.

Az iskola elvégzése után részt vett az 1834–35. évi országgyűlésen, megismerkedett a politikai élet több neves szereplőjével, barátja, Wesselényi Miklós haladó szellemű körébe került.

1835-től édesanyjával Kapudon élt, és a marosvásárhelyi királyi táblánál befejezte jogi tanulmányait. Első írásai 1837-ben jelentek meg a Nemzeti Társalkodóban. 1838-40-ben Kolozsvárott volt főkormányszéki írnok, majd Bécsben folytatott orvosi tanulmányokat.

Ebben az időben kezdte regényírói pályáját is, első művei még erősen romantikus színezetűek, Walter Scott és Victor Hugo hatását mutatják. 1840-ben Kolozsvárott telepedett le, s az ellenzék egyik vezető alakjaként 1842–43-ban részt vett az Erdélyi Híradó szerkesztésében és irányításában.

Politikusként, közéleti emberként az európai liberalizmus eszmevilága és a német romantika hatott rá. Bízott a haladásban, a polgári átalakulás lehetőségében, ugyanakkor veszélyesnek is érezte a túl gyors haladást, az átalakulás vezető erejének pedig a nemességet tartotta.

Célnak tekintette a képviseleti rendszer megteremtését, az Erdéllyel való uniót, a sajtószabadságot, s hirdette a nemzetiségekkel kapcsolatos türelmet is. Ugyanakkor töprengő, vívódó alkat lévén jól látta gondolkodásának, eszméinek ellentmondásait, amelyeket nem sikerült feloldania.

1847-ben Pestre költözött, a Pesti Hírlap munkatársa, később szerkesztője lett s közel került az Eötvös József-féle centrista ellenzékhez. Ugyancsak 1847-ben jelent meg Gyulai Pál című regénye, ebben már megtalálhatók későbbi művei elmélyült lélekábrázolásának elemei is.

1848-ban támogatta a Batthyány-kormányt, 1849-ben országgyűlési képviselő lett, a Békepárt egyik szellemi vezetőjeként követte a kormányt Debrecenbe, Szegedre, majd Aradra.

A szabadságharc bukása után egy ideig Nagybányán tartózkodott, majd jelentkezett a katonai kormányzatnál, 1850-ben felmentették. Ekkor keletkeztek a Forradalom után, majd 1851-ben a Még egy szó a forradalom után című röpiratai, amelyekben kemény szavakkal bírálta a bukott forradalmat, Kossuth általa végzetesnek tartott politikáját.

Az 1851 és 1855 közötti időszakban a regényíró kerekedett felül benne, ekkor írott munkái (A szív örvényei, Férj és nő, Ködképek a kedély láthatárán, Két boldog) még bizonyos elemeikben a romantika hagyományait követik, de már a realizmus felé mutatnak.

Ugyanekkor több jelentős tanulmányt is írt, az Élet és irodalom és a Szellemi tér című cikksorozataiban a nyelvújítás és a népiesség után a polgárosult irodalom megteremtését látta időszerűnek.

1855-től kisebb megszakításokkal a Pesti Napló szerkesztője volt, publicisztikai írásaival Deák Ferenc programjának kifejtését, a kiegyezés előkészítését szolgálta. 1855 és 1862 között írta legjelentősebb lélektani-történelmi regényeit (Özvegy és leánya, A rajongók, Zord idő), és kitűnő jellemrajzait a két Wesselényiről, Széchenyi Istvánról és id. Szász Károlyról.

Részt vett az Akadémia munkájában is, 1867 és 1873 között a Kisfaludy Társaság elnöke, 1865-ben Lipótváros országgyűlési képviselője volt.

A kiegyezést követően a politikai életben egyre inkább háttérbe szorult, anyagi nehézségei, kicsapongó, szertelen életmódja, a túlfeszített munka felőrölték egészségét, elméje elborult. 1873-ban lemondott minden tisztségéről, s öccse pusztakamarási birtokára húzódott vissza, itt is halt meg 1875. december 22-én.