A pápa kiátkozta az Itáliát egyesítő II. Viktor Emánuelt

Vesztes háború után a trónra

Viktor Emánuel herceg útja az olasz trón felé az Európán 1848-ban végigsöprő forradalmi hullámmal kezdődött. Apja, Károly Albert szárd-piemonti király ugyanis megpróbált politikai tőkét kovácsolni a „népek tavaszából”, amely Párizs, Bécs és Pest után elérte az olasz csizma nagyobb városait is. Szeme előtt az egységes Itália megteremtése lebegett, ez viszont az Észak-Itáliában jelentős területekkel rendelkező Habsburg Birodalom érdekeibe ütközött. Az első olasz függetlenségi háború a szárd-piemonti uralkodó számára kudarccal végződött, mivel az osztrák császári-királyi tábornagy, Joseph Wenzel Radetzky az 1848. júliusi custozzai, majd a rákövetkező év márciusában megvívott novarai csatában legyőzte seregeit. Károly Albert kénytelen volt lemondani a koronáról fia, a függetlenségi háború folyamán több ütközetben is derekasan küzdő, Viktor Emánuel javára.

Az 1848-1849-es fiaskó ráébresztette az új uralkodót, aki II. Viktor Emánuel néven foglalta el a trónt, hogy a Habsburgokkal szemben csak valamelyik európai nagyhatalom segítségével tud eredményt elérni. A politikai-diplomáciai játszmák lefolytatásában egy erős szövetségesre akadt, a Szárd-Piemonti Királyság miniszterelnöke, Camillo Benso di Cavour grófja ugyanis remek tanácsadónak bizonyult. Bár kapcsolatuk az elkövetkezendő szűk évtizedben konfliktusokkal terhelt volt, a machiavellista miniszterelnök munkásságának, a sokszor idealista nézeteket valló Viktor Emánuel mellett, elengedhetetlen szerepe volt az Olasz Királyság létrehozásában.

A Cavour-Viktor Emánuel páros első jelentős diplomáciai húzása a krími háborúban való részvétel volt. A Szárd-Piemonti Királyság ugyanis komoly, 15 ezer fős hadsereggel csatlakozott Nagy-Britanniához és Franciaországhoz az Orosz Birodalom ellen, 1853 és 1856 között vívott háborúban. A „befektetés” megtérült, Viktor Emánuel és Cavour ugyanis részt vehetett a konfliktust lezáró párizsi béketárgyalásokon, a szárd miniszterelnök ennek kapcsán pedig egy titkos találkozót is kieszközölt III. Napóleon francia császártól.

A szövetség Franciaország és II. Viktor Emánuel királysága között 1858-ban megkötetett: III. Napóleon a Szárd-Piemonti Királyság két tartományának, Savoya és Nizza átengedése fejében vállalta, hogy katonai segítséget nyújt Piemontnak az észak-itáliai Habsburg-birtokok, Lombardia és Velence megszerzése céljából. A szárd-francia-osztrák háború az Osztrák Császárság vereségével végződött, miután 1859. június 24-én Solferinónál vereséget szenvedtek a francia-szárd hadseregtől.

Garibaldi megszerezte Nápolyt „Verdinek”

A háborút követő torinói békeszerződés azonban hatalmas arculcsapás volt II. Viktor Emánuelnek és Cavour grófnak, hiszen Ferenc József osztrák császárnak csak Lombardiáról kellett lemondania, Velencét ugyanakkor megtarthatta. A „Risorgimento”, azaz az újjászerveződés folyamatát, vagyis Itália egyesítését azonban nem lehetett megállítani. A kudarc miatt lemondott, majd a miniszterelnöki székbe visszahívott Cavour és elvbarátai Közép-Itáliában tevékenykedve, megszervezték az ottani kis államok haladó gondolkodású kis- és középpolgárainak az ellenállási mozgalmait. A Cavour által elindított felkelések elsöpörték a Habsburg-hű Parma, Modena és a Toszkánai Nagyhercegség uralkodóit és kormányait. A győztes forradalmakat követő népszavazások eredményeképp e kis államok egytől egyig csatlakoztak a Szárd-Piemonti Királysághoz.

Ebben az időben forrt össze az olasz egység hívének, a romantikus opera nagymesterének Giuseppe Verdinek és II. Viktor Emánuelnek a neve, akit az olasz hazafiak, a hatóságok éberségét kijátszva, a lánglelkű komponista után csak Viva V.E.R.D.I-ként éltettek, amely annyi jelentett, hogy Viva Vittorio Emmanuele Ré d’Italia, azaz „Éljen Viktor Emánuel, Olaszország Királya”.

A Szárd-Piemonti Királyság azonban még messze volt az egységes Olaszország megteremtésétől. A Risorgimento egyik jelentős szakaszának lezárásához ugyanis Giuseppe Garibaldi olasz hazafi és tábornok segítsége is kellett, aki megszerezte Viktor Emánuel, pontosabban a formálódó Olasz Királyság számára Dél-Itáliát.

Garibaldi az 1830-as évek elején találkozott Giuseppe Mazzinivel, az Ifjú Olaszország nevű szervezet vezetőjével, aki nem monarchikus, hanem a radikálisabb, republikánus alapokon hirdette meg Olaszország egyesítését.  Garibaldi tehát már a harmincas évektől szélsőségesebb, forradalmi nézeteket vallott. A hazafi 1849-ben harcolt a Római Köztársaság védelmében, és tíz évvel később a szárd-francia-osztrák háborúban is. A solferinói ütközet után a III. Napóleon és Ferenc József között köttetett béke felháborította, de a Cavour által generált Közép-Itáliában zajló átalakulások új tettekre sarkalták: Garibaldi 1860. május 11-én partra szállt a szicíliai Marsalában, és 1089 vörösingesét vezetve szeptemberre megdöntötte a Nápoly-Szicíliai Kettős Királyság élén álló II. Ferenc uralmát. A Garibaldi sikeres akcióját követő népszavazás kimondta Dél-Itália csatlakozását a Szárd-Piemonti Királysághoz.

A pápa kiátkozott, majd megkegyelmezett

A nyughatatlan forradalmár azonban nem elégedett meg Nápollyal, és Róma felé vette az irányt. II. Viktor Emánuel és Cavour azonban ezt mindenáron meg akarta akadályozni, így csapatokat küldött a Pápai Államba. Az ugyanis Franciaország védnöksége alatt állott, és a szárd uralkodó nem akarta magára haragítani legfőbb szövetségesét, III. Napóleont. Róma megvédése címén II. Viktor Emánuel azonban elragadta a Pápai Államtól elszakadt két területet, Marche és Romagna tartományokat, sőt szeptemberben a katolikus egyházfő haderejével is megütközött.

A felháborodott IX. Piusz pápa kiátkozta a szárd-piemonti uralkodót, aki azonban Rómát megvédte Garibalditól. Az uralkodó és a forradalmár ugyanis 1860. október 26-án Teano városában találkozott egymással. A történelmi találkozón Garibaldi már Olaszország királyaként üdvözölte II. Viktor Emánuelt, aki megköszönte a forradalmár szolgálatait, majd elbocsájtotta őt. A monarchia győzedelmeskedett a köztársasági eszme felett.

Az 1861 februárjában Torinóban összeült országgyűlés kikiáltotta az Olasz Királyságot, majd ezt követően, március 17-én II. Viktor Emánuelt Itália királyává koronázták. Az országegyesítő uralkodó 1866-ban a poroszok oldalán állva megszerezte Ausztriától Velencét, majd az 1871-es porosz-francia háború kimenetelének, azaz a sedani porosz győzelemnek köszönhetően Rómát is az Olasz Királyságba olvasztotta. II. Viktor Emánuel 1878. január 9-én fejezte be életét Rómában, ám mielőtt még örökre lehunyta volna a szemét, IX. Piusz pápa könyörületet gyakorolt, és megmentette a kárhozattól: követei révén ugyanis tájékoztatta az olasz uralkodót, hogy feloldotta a személyét sújtó pápai átkot.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

tavasz
Múlt-kor magazin 2018

• Géza fejedelem helyett felesége, Sarolt irányíthatta az országot
• A pornokrácia évtizedei Rómában – ki is volt az „igazi nőpápa”?
• A kormányzóné, Purgly Magdolna útja Sofronyától Estorilig
• Pergőtüzek krónikája
• Kormányzóné, anyakirálynő, hercegi nagymama - Szilágyi Erzsébet élete
• Péter Gábor, a „szovjet ügynök”
• Hét híres kutya a történelemből
• Verne valóra vált víziói
• Erzsébet királyné anyasága