Egy furcsa „városállam” furcsa vége: az 1846-os krakkói felkelés

A hosszú évtizedeken át tartó államnélküliség ideje alatt – ahogyan Norman Davies Lengyelország történetéről szóló alapművében írja – a függetlenségétől megfosztott Lengyelországban nem született olyan generáció, amely ne termelte volna ki azokat a lázadókat, akik felkeltek mindenkori elnyomóik ellen. A lengyelek lázadtak 1733-ban, 1768-ban, 1794-ben, 1830-ban, 1846-ban, 1848-ban, 1863-ban, 1905-ben és 1920-ban is. A drámasorozat utolsó epizódja az 1944. augusztusi varsói felkelés volt.

Az 1846-os esemény előzményeként Ausztria, Poroszország és Oroszország 1795-ben felosztotta egymás között a lengyel-litván államot. Az 1815-ös bécsi kongresszuson Krakkót és a környező régiót önálló szabad állammá nyilvánították, külpolitikáját azonban a három megszálló hatalom irányította. Ekkor kimondták, hogy a város „szabad, független és semleges”, ugyanakkor a három hatalom közös „védelme” alatt áll. Innentől számítják a Krakkói Köztársaság időszakát.

Európa legszegényebb tartománya

Krakkó közel tíz évig tartó virágzása vette ekkor kezdetét, ami ugyan nem volt mentes a felügyeletet ellátó hatalmak beavatkozásaitól. Az idetartozó területen mintegy 145 ezres népesség élt. A lengyel város földrajzi elhelyezkedése és a vámhatárai miatt a kereskedelem és ezzel együtt a csempészés központja lett. Az oroszellenes lengyel felkelés 1831-es leverése után pedig Krakkó lett az ellenzék egyik fő menekülési útvonala és a bujkáló emigráció fontos bázisa.

1831 után a nagyhatalmak elkezdték korlátozni a város mozgásterét és – ahogyan az Halász Iván: A nemzetközi felügyelet alatt élő lengyel városállamok az 1939 előtti Európában: Krakkó és Danzig szabad városok című, Történelmi Szemle 2015/1. számában megjelent tanulmányában olvasható – megnyirbálták a helyi hatóságok eleve szűkre szabott jogait. A közjogi helyzet kiforratlanságát mutatja, hogy a Krakkói Köztársaság fennállása alatt három alaptörvényt fogadtak el.

A városállam utolsó néhány évében a rendszerrel szemben elégedetlen társaságok kis körei kezdtek kialakulni. A korlátozások egy része nem véletlenül célozta meg a helyi liberalizmus bástyájaként számon tartott Jagelló Egyetemet. Az orosz és osztrák titkosrendőrség aktívan figyelte a helyi eseményeket. Az 1830-1840-es évek levegőjében már érezhető volt a feszültség, amely csak a kirobbanás megfelelő pillanatára várt.

Az 1846-os krakkói lázadás szervezői a parasztságra kívántak támaszkodni. Egy kisebb nemesi csoport kezdett szervezkedésbe. A terv szerint a Krakkóban felállítani kívánt lengyel nemzeti kormány a parasztság támogatását a jobbágyság eltörlésével hálálta volna meg. A parasztság elkeseredésére alapozni logikus elgondolás volt. A szállóigévé vált „galíciai nyomorhoz” együttesen járult hozzá a túlnépesedés és a mezőgazdasági termelés elavultsága. A születések és halálozások száma, az éhínségek és a kivándorlás hullámai jól jelzik a katasztrofális helyzetet. Az adatokat összevetve – Norman Davies megállapítása szerint – nagyon úgy tűnik, hogy a 19. században Galícia valószínűleg a korabeli Európa legszegényebb tartománya volt.

Irányíthatatlan parasztlázadás

A parasztok közül különösen szerették volna megnyerni Jakub Szelát (1787–1866), aki arról vált híressé, hogy többször is sikeresen beperelte a gazdag földesurakat. A jobbágyokból álló bandája az összeesküvés zűrzavarában azonban olyan nemesek birtokaira is betört, akik a felkelés oldalán álltak, ennek pedig az lett a vége, hogy utóbbiak potenciális szövetségeseiket mészárolták le. A maroknyi nemes által kezdeményezett konspiráció irányíthatatlan parasztlázadássá változott. A parasztharcosok földesurak levágott fejeit küldözgették a hatóságoknak.

Mindeközben Krakkóban Jan Tyssowski (1811–1857) egyetemi adjunktus diktátornak kiáltotta ki magát, mintegy hatezer főből álló lelkes, de képzelten önkéntes seregével betört Galíciába. A felkelés alatt egyetlen ütközetre került sor a Raba folyó partján fekvő Gdów falu mellett, ahol az osztrákok a maguk mellé állított környékbeli parasztsággal megverték a lázadókat. A felkelők egyik legeltökéltebb baloldali vezére, Edward Dembowski tett még egy kísérletet egy körmenet megszervezésével, de az első osztrák sortűz leterítette. Halálával pont került a tiszavirág-életű függetlenségi háború végére.

1846 februárjában a rossz előkészítés, a csapatok közötti információcsere hiánya és az elégtelen koordinálás megpecsételte a kezdeményezés sorsát. A lengyel nemesek arra a keserű felismerésre jutottak, hogy az elégedetlenség ellenére a parasztsággal való szövetkezés közel sem vihető keresztül olyan egyszerűen, mint ahogyan azt korábban elképzelték. A lengyel nemzeti mozgalom meglehetősen gyenge lábakon állt, ezeket a lábakat pedig a három nagy hatalom könnyedén kirúgta a lázadók alól.

Davies Norman értékelése szerint a „krakkói forradalom” egy zűrzavaros diáklázadás szintjén maradt volna, ha nem torolták volna meg kivégzésekkel és börtönbe zárásokkal. A szabad városi rangot megvonták Krakkótól és Galíciához csatolták. A felszabadító mozgalom egyéb akcióit az ország más területein is csírájában elfojtották. Az ellenszegülés tapasztalata azonban nem múlt el következmények nélkül, amit a két évvel későbbi – az ugyan ismét megbukott, de már a galíciai autonómia kivívását megcélzó – felkelés kirobbanása is bizonyított.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

tél
Múlt-kor magazin 2012

• Botticelli karrierindító oltárképe
• A pártállam korai popmenedzserei
• Aki jégre vitte a történelmet
• Horthy katonái
• A lesencetomaji Hertelendy-kastély
• A kolbász, ahogy mi már nem ismerjük
• A nürnbergi tanú
• Hitler zsidó fényképésze
• A lussinói csoda