Nem illett kapatosnak lennie a századforduló magyar bankárainak

2020. november 25. 16:59 Múlt-kor

Alkoholmámortól fűtötten hangoskodni vagy bármely egyéb módon botrányosan viselkedni nem volt illő a századforduló tájékán sem, ám igazán nagyot az bukhatott, aki egy pénzintézet munkatársaként követte el ezeket. Egy banktisztviselőnek ugyanis nem illett kapatosnak lennie, még a péntek esti lazításkor sem. Ha egy banki alkalmazott könnyen került mulatós hangulatba, számolhatott azzal, hogy elveszíti állását. A bankok szolgálati szabályzatai ugyanis rendkívül szigorúak voltak: az italozás, történjen az akár a jól megérdemelt szabadidőben, többszörösen ellenjavallt volt.

Korábban

Egy banktisztviselői klub alapító szándéka, amelyről A Hon című politikai napilap egyik 1872-es számában tudósított, talán éppen a bővérű mulatozást volt hivatva meggátolni, vagy éppen kontroll alatt tartani: „Néhány banktisztviselő „Tiszviselő-kör” czím alatt oly egyletet akar alakítani, melynek czélja lenne az egyes tagoknak oly gyülekezési helyül szolgálni, mely társas- és zeneestélyek, tudományos előadások stb. rendezése következtében őket a kávéházi élet terhes szüksége alól felmenti”.

Bár szórakozni csak pedánsan lehetett, más „huncutság”, úgy tűnik, megfért a banktisztviselői munkakörrel. A Pesti Napló egyik 1913-as számában, a rövid híreknél a következő történetet osztotta meg olvasóival: „Két év előtt nagy feltűnést keltett Solti László szegedi banktisztviselő eltűnése. A Tisza partján megtalálták kalapját, amiből öngyilkosságra következtettek. Eltűnésekor megindultak a kombinációk és megállapították, hogy Solti amerikai párbaj áldozata lett. A budapesti rendőrség napokig hajszolta ellenfelét, akivel állítólag egy fővárosi 17 éves úrileány miatt párbajozott volna. Izgalmas nyomozás után Solti jelentkezett Szegeden és elmondta, hogy tréfából eszelte ki az egész históriát s mialatt a lapok elparántálták, ő Abbáziában üdült.”

Tudtad, hogy a bankok már a civilizáció hajnalán kinyitottak? Vajon hogyan működött az ókorban a hitelezés? Miként dőzsölt a századfordulón egy magyar bankár? Hogyan zajlott a kölcsönfelvétel évszázadokkal ezelőtt? Az OTPédia oldala könnyed stílusban, szórakoztató módon mutatja be modern életünk egyik legfontosabb szegmensét, a bankjegyek és a pénzintézetek világát. A-tól Pénzig.

Banki állás ide vagy oda, Solti úr nem nagyon zavartatta magát, hogy egy kis időre felültette a hatóságokat. Amíg a derék nyomozók dolgoztak, Solti a horvát tengerparton, az Isztriai-félsziget északkeleti részén lévő Abbáziában élvezte a kék tengert és a napot. A helyszín a banki szakma magas társadalmi presztízséről árulkodik: az 1910-es években Abbáziába utazni és ott nyaralással tölteni az időt, kevesek kiváltsága volt, amelyet zömmel csak az Osztrák-Magyar Monarchia társadalmi elitjéhez tartozók engedhettek meg maguknak.

Abbáziáig azonban el kellett jutni valahogy, ennek első lépcsőfoka pedig egy sikeres álláspályázat volt. Egy bankintézetbe történő felvétel gyakran személyes ajánlásokon alapult, és a bankok leginkább az erős középosztálybeli gyökerekkel rendelkező fiatal jelölteket részesítették előnyben. A jelölt magasabb társadalmi rétegből való származása egyfelől garanciát jelentett a pénzintézetnek, hogy az illető a jövőbeli munkahelyén nem esik a sikkasztás bűnébe, másfelől, hogy a jelentkező rendezett pénzügyi és családi háttere némi biztosítékot nyújthatott a munkáltatónak a lelendő alkalmazott jó modorát és jellemét illetően. A magyar banktisztviselők között a 20. század első felében felülreprezentált volt a földbirtokosi, illetve az államhivatalnoki családból származók aránya, ez Magyarországon körülbelül 30 százalékot tett ki a Nyugat-Európában átlagos 15 százalékkal szemben.

A származás és az ajánlás mellett a leendő „bankfiúnak” szép és pontos kézírással kellett rendelkeznie. A feletteseik ugyanis nem nézték jó szemmel a gyakori javítgatásokat a banki könyvekben, mert ezek a korrekciók egyes esetekben a banki könyvelésben elkövetett csalásokat is takargathattak.

Ha egy tizennyolc-húsz év körüli fiatalembernek sikerült bejutnia egy pénzintézetbe, lelkiismeretes munkájával és jó magaviseletével megteremthette maga számára a folyamatos fejlődést és a munkahelyi ranglétrán való előrejutás lehetőségét. A világ kinyílt az ifjú banktisztviselők előtt. A kor politikai élclapja, a Borsszem Jankó egyik, 1911-es számában olvasható, „A bankfiú” című játékos költemény a következőképpen festette le a fiatal bankemberek életét:

„Ki mindig vidám és hiú,
Oh nagyszerű a bankfiú.
Jelen van itt-ott, mindenütt,
Eszik nagyúri bő menüt.”

A kulináris élvezetek mellett jutott pénz a megfelelő öltözékre is. A pénzintézetek ugyanis szigorúan megszabták a munkahelyi dresszkódot, és a bank falain kívül is illett jól kinézni. Így szól tovább a vers:

„Szmokingja finom és selyem,
Nem rendel ő, csak jó helyen.
Szabója Eszterházyé is,
És egyszerű a matézis:
Hisz havi százhúsz koronábúl
Úgy él, hogy szinte belekábul.”

A vers rejtett gúnyeleme a 120 korona, amely természetesen semmire nem volt elég a századfordulós Budapesten, így a versben említett csekélyke összeg minden bizonnyal a bankban dolgozó, frissen felvett, a hierarchia alján lévő ifjoncok hetvenkedő magatartását hivatott kifigurázni. Ám bankfiúk joggal „nagyították fel” a valódinál sokkal impozánsabbra pénztárcájuk méretét, hiszen az idő nekik dolgozott. Egy hosszabb munkatapasztalattal rendelkező pénzintézeti tisztviselő havonta átlagosan 2000-4000 korona között keresett, amely már tisztes megélhetést nyújtott neki és a családjának.

Hogyan lettek a „banki fiúk” a sport nagykövetei a századfordulón? Mire szolgált egykor a „panaszkönyv”? Miként köthetett egy banktisztviselő házasságot a 20. század hajnalán? A válaszokért látogass el az OTPédia oldalára. (x)