Értelmiség és kulturális elit a XVIII. századi Magyarországon

2003. július 30. 03:47 Kosáry Domokos

A Ratio Educationis

E két új erő elemzése is világosan mutatja egyébként, hogy az értelmiség nem volt egészen azonos a társadalom kulturális elitjével. Ez utóbbiba beletartoztak, sőt benne vezető szerepet vittek a birtokos főnemesség és nemesség magas műveltségű tagjai is, esetleg jelentős posztokon, de nyilván nem tartoztak bele a falusi tanítók és más kisértelmiségiek. A felvilágosult abszolutizmus hívei közül gróf Niczky Kristóf vagy gróf Festetich Pál, e két hivatalnok főnemes, nem az értelmiségi réteghez tartozott, bár a bécsi, illetve lipcsei egyetemen tanult jogot és jogi, illetve politikai munkák szerzője volt. Odatartozott viszont Kollár Ádám, a bécsi udvari könyvtár magyarországi szlovák származású vezetője vagy Benczúr József, a pozsonyi líceum rektora, akik az értelmiségi munkát hivatásszerűen és megélhetésként végezték.

A felvilágosult nemesi mozgalom oly vezető alakjai, mint a Lipcsében tanult gróf Forgách Miklós, a nagy könyvtárgyűjtők egyike vagy gróf Széchenyi Ferenc, utóbb a Magyar Nemzeti Múzeum alapítója, aki Angliában gazdasági kérdésekről Adam Smith-szel beszélgetett, nem az értelmiségi réteghez tartozott. De odatartoztak nem nemes származású titkáraik, Hajnóczy József és a költő Batsányi János, utóbb a magyar jakobinus mozgalom résztvevői.

A határvonal persze nem minden esetben ily határozott. A különbség lényege azonban a feudális társadalomban nyilvánvaló: az egyik oldalon van a társadalmi rang, vagyon s a politikai szereplés és vele a döntés bizonyos joga - a másikon a hivatásszerűen végzett értelmiségi munka, amely a megélhetés fő forrása is. A felvilágosult abszolutista kormányzat oktatásügyi reformjai, központjukban a Ratio Educationisszal (1777), jelentős mértékben bővítették és korszerűsítették az értelmiség képzésének és funkciójának intézményes kereteit. A jezsuita rendet 1773-ban feloszlatták. Elvben az egész közoktatás állami ellenőrzés alá került. A kormány az országot tankerületekre osztotta, és a főigazgatók oldalán mindegyikben külön kerületi inspektorokra bízta a népiskolák felügyeletét is, bár azok az egyházak kezelésében maradtak.

II. József alatt már vegyes vallású, "közös" népiskolák szervezését is elkezdték, Ugyanakkor növelték a népiskolák s egyben a tanítók számát. Töredékes, helyi adatok arra vallanak, hogy ez már 1700-1770 közt is mintegy megkétszereződött. 1771-ben Magyarország 8742 falujában és mezővárosában (a szabad királyi városok, továbbá a Temesi Bánság, Erdély és Horvátország nélkül) 4437, összesen talán mintegy 550 tanító működött. E szám 1790-ig mintegy 7500-ra emelkedett, beleértve az új ortodox, görögkeleti iskolákat. Az eddig gyakran igen szegényes körülmények közt működő falusi iskolák színvonalának emelésével, az új "nemzeti" iskolák hálózatának kiépítésével együtt ekkor került sor első ízben a tanítók intézményes képzésére is. A tanítóknak ezentúl legalább három gimnáziumi osztály elvégzése után a nagyobb városokban szervezett, magasabb szintű "normális" iskolák, vagyis gyakorló mintaiskolák módszertani tanfolyamait kellett elvégezniük. Intézkedett a kormány arról, is, hogy a tanítók magasabb fizetést és valamivel több társadalmi megbecsülést kapjanak, mint korábban.

A gimnáziumokban a Ratio szerint ezentúl minden osztályt külön tanárra kellett bízni. Ez majdnem megkettőzte a tanári posztok számát. A legfontosabbnak feltüntetett 9 "archigymnasium", vagyis főgimnázium első új tanárait, akik most először voltak mind világiak, 1776-ban állami versenyvizsgákon válogatták ki, és magasabb fizetésben részesítették. A szerzetesrendek kezén maradt gimnáziumok is állami felügyelet alá kerültek. 1785-ben Magyarországon az állami katolikus szektorban (Horvátországgal együtt, de Erdély nélkül) 9 főgimnázium, 33 teljes gimnázium, 20 három osztályos kisgimnázium, vagyis összesen 62 középiskola működött, összesen 338 tanárral és (az elemi osztályok leválasztása után) mintegy 5100 tanulóval. Ehhez járult Erdély 17 katolikus középiskolája. A másik nagy szektorban, a protestánsokéban, akik - főként a kálvinisták - nem akarták az állami ellenőrzést elfogadni és a reformot végrehajtani, mintegy 47 kollégiumot, középiskolát találunk. A magyar korona országaiban tehát, hogy régi kifejezéssel éljünk, mindent összevéve mintegy 130 középiskola működött.

előző oldal következő oldal 3 / 4