A búcsúzások éve

...akik külföldre vették útjukat

A nevek listája persze nem teljes. Mint ahogy a következő sem az, amelyben másféle szomorúsággal, azok búcsúzásáról idézem fel személyes emlékeimet, akik külföldre vették útjukat. Elsőnek talán Deér József (1905-1972) jeles középkori történész, elődöm, a Történettudományi Intézet első igazgatója jelentette be távozását. Svájcban, a berni egyetemen kapott katedrát. Mindjárt ezután Kárász Artúr (1907-1993), neves pénzügyi szakember, 1947-ben a Magyar Nemzeti Bank elnöke vette útját Franciaország felé, ahol valaha, ifjan, a Sorbonne hallgatója volt. Vele azután Párizsban, mint a Világbank képviselőjével találkoztam. Amikor Veress Sándor (1907-1992), nagy zeneszerzőnk, Bartók tanítványa, aki már a harmincas évek végén jelentős nemzetközi hírnevet szerzett magának, 1948-ban azzal keresett fel, hogy Itáliába készül, nem mondta és talán még nem is határozta el, hogy nem jön többé haza. De azért emlékül egy könyvet hozott, Szinnyei Repertóriumának egyik kötetét, amelybe egykor édesapja, a történész Veress Endre jegyezte be, hogy 1892-ben vette Kolozsvárott 2 forint 80 krajcárért. Végül Svájcban talált otthont magának, miközben a magyar zenéről, Bartókról, Kodályról, Lajtháról írt tanulmányokat. Itt közbevetném, hogy utóbbinak két fia: Lajtha László és Ábel, egykori vízicserkészeim, Angliában, illetve Amerikában futott be tudós karriert és Akadémiánk külső tagja lett. Cs. Szabó László (1905-1984), akit talán nem kell bemutatnom a hazai olvasónak, Itáliába, majd Londonba ment. Vajon eszébe jutott-e néha, hogy 1944 nyarán, amikor neki és Illyés Gyulának Balatonfüreden megmutattam a Svédországból kapott angol lapot, a nagy partraszállás első képeivel, mint javasolta tréfásan, hogy a szegedi gondolat helyett kezdeményezzük a demokratikus füredi gondolatot? Kertész István (1904-1986) jogász, diplomata, volt Rockefeller-ösztöndíjas, a magyar béke-előkészítés vezetője, kitűnő barátom, akivel főleg 1944-ben töltöttünk együtt sok napot, a kalandos október 15-ét beleértve, Itáliából Amerikába, a Notre Dame Egyetemre távozott, ahonnan máig kapok néha üdvözletet Gábriel Asztriktól (1907), aki jeles egyetemtörténész, egykor meg a gödöllői premontrei francia gimnázium igazgatója volt. Nékám Sándor (1905-1982), ugyancsak jogász, aki a miniszterelnökség Szent-Iványi Domokos által vezetett IV. ügyosztályának munkatársa volt, nemcsak búcsúzni jött, hanem - már bevallhatom - tanácsot is kérni, merre menjen. Legközelebb, évtizedek múlva, a chicagói egyetem jogász professzoraként láttam viszont. Zajtay Imre (1912-1983), aki velem egy időben volt magyar állami ösztöndíjas Párizsban, ahol jogi tanulmányokat folytatott, a `fordulat` első jelére sietett oda visszatérni. Párizsban búcsúztunk, amikor hiába próbált engem is az ottmaradásra rábeszélni. Ugyanakkor, ugyancsak Párizsban köszöntem el Szabó Zoltántól (1912-1984), aki diákkori ismerősöm, falukutató, író, a hitleri időkben a Szellemi Honvédelem kezdeményezője, írója volt a Magyar Nemzet hasábjain. Utolsó búcsúzóként, Budapesten, 1949-ben, talán Buday Györgyöt (1907-1990), a kitűnő grafikust, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma alapítóját említhetem, aki 1938-tól Londonban élt, ahol szívesen marasztott volna engem is, de akkor éppen itthon járt, mint a felállítandó londoni Magyar Intézet kijelölt igazgatója. Ebédnél ültünk, amikor telefoncsengésre, sietve, sápadtan távozott. Szerencsére még sikerült elutaznia. Mennyi tehetség, igyekezet! Mennyi megszakadt erő és mégis mennyi folytonosság! Mennyi dráma! És mennyi még, ami e lapokon már nem kaphatott helyet! De legalább ennyit, emlékezetből, emlékezésül, mint a túlélők egyike, szerettem volna e nemzedék sorsáról elmondani.

1. A politikai rendszeren kezdtek ugyanis repedések nyílni...
2. ...felnőtt egy új fiatal értelmiségi elit
3. ...akik külföldre vették útjukat