Hátba lőtték, majd leszúrták a fia trónjáért csatában küzdő indiai királynőt

A lázadó királynő

Végül lovas és gyalogos katonák ezreit vezette a gyarmatosítók ellen, a hagyomány szerint mindkét kezében karddal, lova gyeplőjét a fogai közt tartva. Történetében elválaszthatatlan egymástól a történelem és a mítosz, mivel a szabadságharcos királynő a csatatéren esett el, és az indiai függetlenségi mozgalom egyik legfontosabb szimbólumává vált. Éppen 90 évvel később, 1947-ben érett meg az általa elindított küzdelem gyümölcse.

Laksmi Bai 1827 körül született a mai Váránasziban, India északkeleti részén. Születésekor a Manikarnika nevet kapta, családja az uralkodókon legfelsőbb kasztba, a brahminok közé tartozott. Édesapja a Marátha Birodalom (más néven Marátha Konföderáció) nevű államszövetség utolsó uralkodója, II. Bádzsí Ráó tanácsadója volt. A brahminok az indiai kasztrendszerben a legmagasabb, többnyire papokat és más írástudókat adó osztály voltak.

Manikarnika mindössze négy éves volt, amikor édesanyja meghalt, ezt követően édesapja magával vitte az udvarba, ahol II. Bádzsí Ráó gyermekeivel együtt nevelkedett: a lányok többségétől eltérően ugyanabban a taníttatásban részesült, mint az uralkodó fiai. Ez az írás, a tudományok, a diplomácia és az uralkodáshoz szükséges egyéb tárgyak mellett a harcművészetet, a vívást és a lovaglást is magában foglalta.

1842-ben a fiatal lány férjhez ment a nála jóval idősebb Gangadhar Ráóhoz, Dzshánszí maharadzsájához. Esküvőjét követően vette fel Laksmi istennő, a jó szerencse és a bőség hozója tiszteletére a Laksmi Bai nevet, azonban a bőség eleinte elmaradt: egyetlen gyermekük mindössze néhány hónaposan meghalt, 1853-ban pedig a maharadzsa egészsége romlani kezdett.

A hindu hagyománynak megfelelően a pár örökbefogadott egy ötéves fiút, Damodar Ráót, egy rokon gyermekét, és megtették Dzshánszí trónörökösévé. A maharadzsa elrendelte, hogy a gyermek nagykorúságáig Laksmi Bai gyakorolja majd a hatalmat rániként (a „rádzsa” szó női megfelelője). A fejedelem nem sokkal később elhunyt, az özvegy Laksminak pedig külső fenyegetésekkel kellett szembenéznie.

A térségben terjeszkedő Brit Kelet-Indiai Társaságnak már megvolt a bevált receptje az ilyen helyzetekre: az „elévülés doktrínájának” nevezett formula szerint a társaságnak jogában állt átvenni az uralmat bármely fejedelemség felett, amelynek nem volt természetes örököse. Laksmi Bainak évi 60 000 rúpiás életjáradékot ajánlottak fel lemondásáért cserébe. „Nem adom fel az én Dzshánszímat” – hangzott a válasz.

Miközben Dzshánszí a britekkel való, elkerülhetetlennek látszó fegyveres konfliktusra készült, a Kelet-Indiai Társaság soraiban szolgáló indiai katonák közt is lázadás tört ki. A szipojnak nevezett gyarmati katonák régóta tűrték vallásuk és hagyományaik különböző mértékű megsértését, az északi Mirát városában azonban lángra kapott a düh.

A szipojlázadás kiváltó okát hagyományosan arra a híresztelésre vezetik vissza, miszerint a katonák puskáiba töltendő papírhüvelyes lőszereket disznó-, illetve marhazsírral kenték be. Az elöltöltős fegyverekhez való lőszereket a katonáknak a töltéshez foggal kellett feltépniük, beleönteni a lőport a csőbe, majd az ólomgolyót a fojtásként szolgáló papírral együtt letömködni. Ezáltal szájuk hozzáért a zsírhoz – a disznózsír a muszlim, a marhazsír pedig a hindu katonák érzéseit sértette.

Hogy valóban állati zsírral síkosították volna a lőszereket, egyáltalán nem bizonyított, azonban a híresztelést elég sokan elhitték ahhoz, hogy felkelés robbanjon ki. A Kelet-Indiai Társaság korábban többször is megsértette India vallásainak különböző elemeit.

1829-ben az általa felügyelt területeken betiltotta a szátit, vagyis azt a gyakorlatot, melyben az elhunyt férfi halotti máglyájára vetik annak élő feleségét is, emellett nyíltan támogatta a keresztény misszionáriusok tevékenységét is. 1850-ben a társaság olyan törvényt hozott, mely szerint a kereszténységre áttért indiaiak megörökölhetik őseik birtokait, azaz nyíltan előnyben részesítette a keresztényeket a hindukkal szemben.

A szátit sok konzervatívabb, felsőbb kasztú hindu az özvegyi gyász egyetlen elfogadható kifejezésének tartották, azonban Laksmi Bai esete különleges volt: régensként kellett kormányoznia fia országát annak nagykorúságáig. A királynék rendszeresen kivételt képeztek a gyakorlat alól.

1. A lázadó királynő
2. A túlerővel szemben

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

13. Rendi törekvések Magyarországon, a magyar rendek és a Habsburg udvar konfliktusai a 17–18. században
III. Egyén, közösség, társadalom, munkaügyi ismeretek

• A legenda szerint a tokaji aszút is a szegény fiatalokat gyámolító Lorántffy Zsuzsanna találta fel
• A hadiadó-emelés kompenzálásaként hozhatta létre a Szent István-rendet Mária Terézia
• Rákóczi nem kért a békefeltételekből, beleegyezése nélkül tették le a kurucok a fegyvert
• Birtokaik és családjuk jövője is odavesztett a Wesselényi-összeesküvés halálra ítéltjeinek
• Világhírű tudóst is Magyarországra csábított Lorántffy Zsuzsanna
• A lakosság elkeseredettségére alapozta felkelését Bocskai István
• Vitáik miatt nyílt háborúba kezdett öccsével Rudolf király
• Bocskai István Habsburg-ellenes felkelése olyan sikeres lett, hogy hajdúi már Bécset fenyegették
• Valóban vadászbaleset áldozata lett Zrínyi Miklós?