Megtisztulás, aktanyitás, demokratikus átalakulás

A konferencián a „keleti tömb” országai közül Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország képviseltette magát a rendezvényen. A kötet témája ezúttal nem a különleges értékű német átalakulás, hanem annak vizsgálata, hogy a keleti régió néhány más országában, így Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon hogyan ment végbe a demokratikus átalakulás; hogyan sikerült a jogállamiság demokratikus intézményrendszerét megteremteni, az állampolgárok személyiségi jogait garantálni, s mindezt úgy elvégezni, hogy eközben az állam biztonságát őrizni hivatott szervek is folyamatosan végezhessék munkájukat. A magyar a lengyel, a cseh, illetve a szlovák nemzetiségű olvasó számára ez utóbbi különösen fontos tényező, mivel a felsorolt országok egyike sem volt abban a kivételes, és kétségkívül kedvező helyzetben, hogy erkölcsi hitelét vesztett biztonsági szolgálatait radikálisan felszámolva ezt a feladatot egy másik – a német példa esetén a volt nyugatnémet - állam jól működő szervezetére bízza. Így az említett országok számára mindössze egyetlen megoldás maradt: mégpedig saját biztonsági szolgálataik működését kellett a jogállamiság alapjaira helyezniük, ennek törvényes garanciáit megteremteniük, és a fentiek betartását ellenőrizhetővé tenniük. Tudomásul kell vennünk ugyanis, hogy minden modern állam rendelkezik e különleges szolgálatok bizonyos típusaival. Amiért az állampolgárok szemében a titkoszolgálatok léte olykor mégis neuralgikus pontnak tűnik, annak magyarázata igen egyszerű. A diktatúrák totalitárius volta ugyanis éppen a titkosszolgálataik működtetésének módjában ragadható meg. Hiszen titkosszolgálataik nemcsak az állam biztonságát szolgáló szokásos területeket, így például a kémelhárítást, a hírszerzést, a határellenőrzést – vagy újabban a drogkereskedelemet - vonják ellenőrzésük alá, hanem az állam és polgára életének minden mozzanatát kontroll alatt igyekeznek tartani. Másként megfogalmazva ez azt jelenti, hogy mindenütt ellenséget keresnek, minden állampolgárban potenciális veszélyt látnak. A felfokozott működés következtében a diktatúrák titkosszolgálati levéltárai hatalmasra duzzadnak, és számos törvényes illetve törvénytelen eszköz, vagy éppen nem hivatalos munkatárs, közkeletű elnevezéssel ügynök révén megszerzett információt rejtenek. A közelmúlt megismerésének legfájdalmasabb hozadéka az a felismerés, hogy a diktatúra a társadalom egy bizonyos részének közreműködésével funkcionált. A rendszerváltást követően a demokratikus közélet tisztaságának megőrzését szolgálja a megtisztító áldozat, ami az előttünk fekvő kötet címének élén szerepel. A római korban a fogalom eredetileg a közösség jóléte érdekében öt évente bemutatott áldozatot jelentette. A szakrális jelentésű kifejezés politikai értelemben való alkalmazását a német evangélikus egyháznak a demokratikus ellenállásban játszott szerepe magyarázza, amely rituális gyakorlatának terminológiáját a demokratikus átalakulás fogalomkészletére alkalmazta. Jelen vizsgálódásunk szempontjából nem elhanyagolható mozzanat az ókori kifejezés másodlagos – bizonyos források szerint ősibb – jelentése sem, amely a Mars-mezőn engesztelő-tisztító áldozattal egybekötött seregszemlére vonatkozott.. A magyar közjog nyelve ugyanerre az eljárásra – nem túl szerencsés módon – a jóval szűkebb jelentéstartománnyal rendelkező átvilágítás terminust vezette be. Átvilágításra pedig azért van szükség, hogy ne tölthessenek be fontos tisztséget olyan személyek, akik Janus arcú múlttal rendelkeznek, és ezáltal könnyen zsarolhatóvá válnának. A latin származású lusztráció szó tehát a mögöttünk álló évtizedben új értelemmel, a politikai átvilágítás jelentésével bővült, ám ez az új értelem nem választható el teljes egészében a kifejezés eredeti jelentésétől, az engesztelő áldozat fogalmától. Hiszen áldozatot bemutatni az elkövetett bűnök jóvátételére szoktak, és az átalakulás semmi esetre sem lehet sikeres áldozathozatal, és erkölcsi vagy információs, esetlegesen anyagi elégtétel adás nélkül. A könyv ismertetése során két modell, a lengyel és a cseh példa bemutatására törekedtünk. A magyar előadásokra nem térünk ki, hiszen a hazai viszonyok a téma iránt érdeklődő olvasó számára a publicisztikából már ismertek, és az elhangzott magyar vonatkozású előadások tanulmányok és újságcikkek formájában magyar nyelven tartalmilag elérhetők. A szlovák referátumok ismertetésétől szintúgy eltekintünk, mert a kommunista múlt visszásságainak feldolgozása nagyobb részben a memoárok, kisebb részben pedig egyes történeti munkák megjelenésének szintjén történik, intézményi vetülete azonban ezideig nem született meg. A szlovák állam mindössze a civil kezdeményezésnek indult Politikai Internáltak Szervezetét (Konfederácia Politick?ch Väzňov Slovenka) támogatja anyagilag, és különböző adattárak összeállítására vonatkozó tervek születtek. A rendezvényen elhangzott előadások közül a lengyel résztvevők számoltak be a legrészletesebben az országukban bekövetkezett demokratikus átmenet folyamatáról, és annak nehézségeiről. A kommunista múlt feldolgozása tekintetében Lengyelországban két perspektíva merült fel. Az egyik a globális, egész párttagságot érintő megoldás lehetősége, a másik a biztonsági szolgálatokkal együttműködő, kiemelt pozíciót betöltő személyek vizsgálatára szorítkozó alternatíva volt. A lengyel országgyűlés, a szejm a törvényjavaslat megvitatása során az utóbbi megoldás mellett voksolt. Az 1992. május 28-i átvilágítási határozat alapján a vajdaságoknak felvilágosítást kellett adniuk azon állami tisztviselőkről (képviselőkről, szenátorokról, bírákról, ügyvédekről, ügyészekről és egyéb köztisztvselőkről), akik az 1945–1990 közötti időszakban titkos munkatársi minőségben az állambiztonsági szolgálattal együttműködtek. A határozat elkapkodott végrehajtása következtében az ügynöklisták hamarosan szabadpiaci kereskedelem tárgyává váltak. Rajtuk számos közismert és köztiszteletben álló reformkommunista és ellenzéki személy neve felbukkant. A legnagyobb belpolitikai botrányt azonban a hivatalban lévő politikusok, különösképpen pedig Oleksy miniszterelnök esete kavarta, akiről köztudottá váltak az orosz titkosszolgálattal fenntartott munkakapcsolatai. Jóformán valamennyi politikai pártból és csoportosulásból fölröppentek bizonyos nevekkel kapcsolatos értesülések – hol megalapozott forrásokra támaszkodva, hol pedig megalapozatlanul – ami nyilvánvalóvá tette, hogy a titkosszolgálati 0 akták a politikai küzdelmek leghatásosabb fegyvereivé váltak. Az Oleksy-eset néven elhíresült incidens és a hozzá kapcsolódó belpolitikai viharok 1992. június 5-én előbb az Anton Maczierewicz akkori belügyminiszter ellen benyújtott bizalmatlansági indítványhoz vezettek, majd a kormány bukását eredményezték. Az eset kapcsán összeült a Lengyel Alkotmánybíróság, és a szejm határozatát alkotmányellenesnek nyilvánította. Az Alkotmánybíróság indoklásában hangsúlyozta, hogy az emberi jogokba való beavatkozás kontrollja megoldatlan lévén a szejm határozatának alkalmazása a jogállam elvét súlyosan sértette. Az ítélet indoklása kitért arra a nem elhanyagolható mozzanatra, amely szerint a Lengyel Belügyminisztérium ide vonatkozó iratanyaga korántsem teljes, meglévő állománya rendezetlen és nehezen használható; vagyis nem állapítható meg egyértelmű bizonyossággal egy-egy szóba kerülő személy ügynök volta. A kommunista diktatúra állambiztonsági archívumai tehát olyan időzített bomba módján ketyegnek, amelyek bármikor alkalmasak lehetnek az állam stabilitásának aláaknázására. Ennek felismerése volt az a mozzanat, amely a rendszerváltást követően az érintett országokban az akták megismerése és megnyitása ellenében hatott, és a titkosszolgálati irattárak kutatásának szigorításához vezetett. Az eset egyértelművé tette, hogy a politikai élet megtisztítását szabályos és áttekinthető mederbe kell terelni. A pártok tehát - az 1989-es átalakulást követően első ízben - konszenzusra jutottak az átvilágítási törvény szükségességét illetően. A szejm ominózus határozatát hatályon kívül helyezték, és az alaptalan gyanúsítgatások megelőzésére nekikezdtek a tisztogatás törvényes jogi hátterének kidolgozásához. Az átvilágítási törvény szükségességét övező egyetértés dacára 1994. júliusában öt, egymástól teljesen eltérő törvényjavaslat született. Az átvilágítási törvényjavaslat tényleges előkészítése a három legnagyobb parlamenti párt „átvilágítási koalíciónak” nevezett megegyezését követően 1996. október 9-én kezdődötte meg. Nyolc esztendővel a rendszerváltás után, 1997. áprilisában szavazta meg a szejm és a szenátus – a Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciája ellenállása mellett – az átvilágítási törvényt. Első lépésként a nyilvánosság véleményformáló intézményeinek felső szintjén, vagyis a médiák élén álló vezetők átvilágítására került sor. A törvény végrehajtása alól mentesültek azok a rektorok, főszerkesztők és más olyan stratégiai funkciót betöltő tisztségviselők, akiknek a kommunista törvénykezés gyakorlata alapján munkájához tartozott a biztonsági szolgálatok tájékoztatása. Egy másik, Kwasńiewski elnök és a Lengyel Szocialista Néppárt által beterjesztett javaslat a hírszerzés és a kémelhárítás munkatársait hasonlóképpen ki kívánta vonni az átvilágítási törvény hatálya alól, ám a képviselők többsége leszavazta ezt az indítványt. A szejm döntése alapján a szocialista rezsim igényeit kiszolgáló állambiztonsági szolgálat valamennyi régi munkatársát elbocsájtották, és az újjáalakított testületben őket kizárólag abban az esetben alkalmazták, amennyiben saját kérelmükre különleges felülvizsgálati eljárásnak vetették alá magukat. A kormány, a parlament és a szakszervezet képviselőiből, valamint tekintélyes állampolgárokból álló kvalifikációs bizottságok felügyelték a szakmai alkalmasságra és etikai követelményekre egyaránt kiterjedő felülvizsgálatot, amelynek során különösen nagy súllyal estek latba az esetleges hivatali visszaélések, valamint a szolgálat során az emberi jogok ellen elkövetett jogsértések. A szolgálatok 24.000 egykori munkatársa közül 14.000 kérte felülvizsgálatát, és közülük mindössze 4.000 főt, elsősorban a hírszerzés és az elhárítás területén dolgozó munkatársakat vett át az új intézmény. A felsőbb vezetés szintjén a régi és új munkatársak fordított aránya még szembetűnőbb, hiszen 137 magasabb beosztású minisztériumi alkalmazottból mindössze 10 személy felelt meg a kívánalmaknak. Már az 1990-es évek elején lezajlott felülvizsgálati procedúra azt bizonyította, hogy az átvilágítási törvény elválaszthatatlan az akták megnyitásának kérdésétől, hiszen az értékelés alapjául a biztonsági szolgálatok által hozzáférhető dossziék szolgáltak. A titkos munkatársakat, azaz ügynököket irányító hálózati tiszt az ügynöki tevékenység megkezdésekor a feladat vállalásáról szóló nyilatkozatot íratott alá az új munkatárssal, majd két személyügyi kartont töltött ki, amelyek egyikét a Varsói Központ Kartotékgyűjtőjébe küldte. A varsói központ nyilvántartása tehát áttekintést adott a Lengyelország területén dolgozó titkos munkatársak teljes hálózatáról. A regionális szinten maradó másik kártya az ügynök személyi aktájára, valamint a jelentései alapján készült munkadossziékra utalt. Az előbbi az ügynök beszervezési nyilatkozatát, és a munkájáért ellenszolgáltatásként kapott juttatások átvételéről szóló nyugtákat, a munkadossziék pedig az ügynök által adott jelentéseket és a hálózati tiszt által készített összefoglalásokat tartalmazták. A Lengyel Belügyminisztérium biztonsági szolgálata 3.000.000 akta fölött rendelkezett, a katonai elhárítás pedig további 400.000 dossziét birtokolt. A többi posztkommunista országhoz hasonlóan a rendszerváltás idején Lengyelországban is megindult a törvénytelenségek nyomainak eltüntetése, ami jelentős mennyiségű irat megsemmisítésével járt együtt. Az 1990-es iratmegsemmisítést követően a fennmaradt iratok mennyisége mintegy 40 km-nyire tehető. Egy 1996-os becslés szerint a központi és a vajdasági archívumokban az 1990. februárjában végbement irateltüntetések eredményeként az akták 40-50 %-a – számos ügynöki dossziéval egyetemben - megsemmisült. A személyi dosszié hiánya tehát még mindig nem egyértelmű bizonyíték arra vonatkozóan, hogy az átvilágított személy valóban nem működött együtt a szocialista rezsim titkosszolgálataival. Az iratmegsemmisítés „intelligens” voltát bizonyítja az a tény, hogy sajátos módon az elmúlt két évtizedből leginkább azoknak a kevésbé fontos, még középiskolai végzettséggel sem rendelkező személyeknek az aktái maradtak fenn, akik jelentéktelenségük folytán amúgy sem estek volna átvilágítási procedúra alá. Az iratok megsemmisítése Jaruzelski idején, az 1989. júniusi választásokat követően azonnal megindult. Mazowiecki miniszterelnök megválasztása és a kormányváltás, vagyis 1989. augusztus 24. - szeptember 12. között került kibocsátásra az a parancs, amely a lengyel katolikus egyház és a Szolidaritás megfigyelésére vonatkozó dossziék megsemmisítését írta elő. Az akták megsemmisítése gyakorlatilag 1990. februárjáig, a kerekasztal-tárgyalások időszakáig zavartalanul folyt. Kiszczak belügyminiszter 1990. január 30-án pro forma betiltotta ugyan az akták további megsemmisítését, megnyugtató módon azonban csak a Michnik-bizottság 1990. márciusi megalakítását követően rendeződött az állambiztonsági akták sorsa. A nagyszabású nyomeltüntetéseknek – úgy tűnik – közös régióbeli jellemzője, hogy az érintett ország jelképének számító legnagyobb folyóról nyerték nevüket. A „Visztula-akció”- fedőnévvel ellátott iratmegsemmisítésben való közreműködésért az első jogi eljárás 1996. június 26-án indult, amelynek során a katonai biztonsági szolgálat főnökét, Buła tábornokot két év szabadságvesztésre ítélték, a titkosszolgálat öt további munkatársát pedig hat hónaptól másfél évig terjedő börtönbüntetéssel sújtották. A bíróság által kiszabott büntetés időtartama az öt személy esetében mindössze három esztendőt tett ki. A múlt terhes örökségének feldolgozásához szorosan hozzátartozik az információs kárpótlás lehetősége, vagyis az egykori állambiztonsági szolgálatok által az állampolgárokról törvényellenesen gyűjtött adatok megismerésének joga. A „keleti tömb” többi – konferencián részt vevő – államához hasonlóan Lengyelországban is felmerült az aktákhoz való hozzáférés kérdése. Az 1994-es esztendőig a biztonsági szolgálat iratanyaga a belügyminisztériumhoz tartozott, ami azt jelentette, hogy az akták megismerésére gyakorlatilag nem nyílott lehetőség. Az akkori belügyminiszter ugyanis azon a nézeten volt, hogy az említett iratanyag a maga teljességében az államtitkok körébe tartozik, hiszen laikus állampolgárok betekintése esetén a biztonsági szervek által alkalmazott munkamódszerek is nyilvánossá válnának. 1990. áprilisában ennek szellemében látott napvilágot az iratanyag kezelésére vonatkozó törvény. Négy esztendővel később, 1994. június 22-én a törvényt módosították, és ettől kezdve már csak a hírszerzés és a kémelhárítás területén működött munkatársak személyes vonatkozású adatai minősültek államtitoknak. Az iratok kezelését és az állampolgárok részére történő hozzáférést 1998 októberében, a Nemzeti Emlékek Intézetének (Instytut Pamięci Narodowej) megalapításáról szóló törvény kidolgozásával teremtették meg. Az intézmény feladata a lengyel állampolgárok ellen alkalmazott elnyomás feldolgozása és a megtorlások áldozatai számára való hozzáférés lehetővé tétele lett. Az intézmény egyébként a kommunista diktatúra által elkövetett bűnök mellett a náci időkben elkövetett törvénytelenségek felkutatását is céljának tekinti. A törvény rendelkezéseivel összhangban az új intézmény a belügyminisztérium irattárának korabeli anyagát; a biztonsági szolgálatok feloszlatását követően fennmaradt iratanyagot; a bíróságok, ügyészségek, katonai törvényszékek témába vágó dokumentációját; valamint az állami levéltárak vonatkozó anyagrészeit vette át. Az anyag összegyűjtése során kiemelt jelentőséget kaptak az egyes vajdasági levéltárakban fellelhető polgári igazságszolgáltatáshoz tartozó szervezetek, mint például az ügyészségek, valamint a büntetés végrehajtási intézetek által képezett iratanyagok, továbbá a területi katonai ügyészségek működése folytán létrejött dossziék. Ugyancsak figyelmet érdemelnek az 1975-ig vajdasági közigazgatási központként funkcionáló városok archívumai is. A katonai ügyészségek által képzett iratanyag jelentőségét az a jogtörténeti tény adja, hogy 1944-től kezdve regionális szinten működő katonai törvényszékek és ügyészségek tevékenysége korántsem szorítkozott a hadsereg testületére, hatáskörük civil állampolgárok elleni eljárásokra is kiterjedt. A korabeli jogszabály ugyanis a katonai ügyészségek hatáskörébe utalta a a lengyel állam háború utáni újjáépítésének időszakában különösen veszélyesnek minősített bűncselekményeket, így például a szolgálati és az államtitok megsértését. A fenti joggyakorlat az állampolgárok elnyomásának lehetőségét parttalanná tágítva alkalmat adott a hatóságok ellen bárminemű külső vagy belső bírálat, valamint az ellenzéki szervezetek és pártok tevékenysége elleni legkeményebb fellépésre és megtorlásra. A vegyes ítélkezési gyakorlat egészen 1955-ig fennállott, aminek eredményeként a katonai törvényszékek az elnyomás legkegyetlenebb eszközeiként funkcionáltak. A lengyel törvény külön érdekessége, hogy közvetlenül az intézet mellé államügyészt rendel ki, aki nyomozást indíthat, és vádemelési jogkörrel rendelkezik. Ilyen értelemben tehát a lengyel törvény a legtágabb jogkörrel ruházta fel a létrehozni kívánt szervezetet, amely - sajnálatos módon – mindmáig nem kezdte meg működését. Lengyelország déli szomszédja, a cseh referens beszámolóját egy, a szlovákokkal közös múltra utaló megállapítással kezdte. Mivel a kommunista diktatúra idején a két ország közös államalakulat, a Csehszlovák Népköztársaság formájában működött, a kommunista múlt feldolgozása külön cseh illetve szlovák viszonylatban értelmetlen volna. Az egykori Csehszlovákiában a rendszerváltást követően a törvényhozó hatalom szintjén indult meg az eltelt több, mint negyven év jogsérelmeinek orvoslása. Bizonyos precedens értékűnek számító esetekben az államügyész nyomozást kezdeményezett, és vádemelési javaslatot nyújtott be. Hamarosan világossá vált azonban, hogy a minden egyes ügyre kiterjedő egyedi vizsgálat és az egyéni jóvátétel sem az idő szűkösségét, sem pedig az eljárás lebonyolításának technikai nehézségeit tekintve nem járható út. Az egyedi megoldásokon túlmenően a rehabilitáció általános formáit kellett megtalálni, hiszen 1948 – 1989 között a politikai természetű ítéletek mintegy 250.000 embert sújtottak, és az érintettek közül 200.000 ember a Cseh Köztársaság mai területén él. Az esetek hatalmas számaránya az egykori Csehszlovákiában is egyértelművé tette, hogy a múlt feldolgozása csak a demokratikus intézményrendszer megteremtése, vagyis megfelelő hivatalok létesítése révén lehetséges. A legfelsőbb államügyészséghez tartozó szervezeti egységek már az 1990-es év kezdetén nekiláttak a kommunista rezsim által hozott ítéletek felülvizsgálatának. 1990. szeptemberében a belügyminiszter parancsára létrehozták az állambiztonsági tevékenység dokumentációját gyűjtő, vizsgáló és elemző részleget (Oddelení dokumentace a vyšetřonání činnosti Státní bezpečnosti, StB), amelyet a belügyminisztériumban helyeztek el. Ennek feladata a levél- és az irattári anyag elemzése, az állambiztonsági tevékenységről való felvilágosítás, valamint az eltelt négy évtized jogsértő tevékenységének kivizsgálása és az állambiztonsági gyakorlat jogkövetővé alakítása lett. Igazgatója közvetlenül a belügyminiszter alá tartozott. 1992. októberében az előbbi részlegből önálló intézmény alakult, amelynek tevékenysége ugyancsak a rendszerváltást követő három évig tartó közös korszakra, a Csehszlovák Köztársaság időszakára esett. 1993. január 1-én került Csehország és Szlovákia kettévált, ennek megfelelően mindkét államnak ki kellett alakítania a maga önálló és független intézményrendszerét. A Cseh Köztársaság legfőbb államügyészének indítványára 1993. februárjában a cseh nép ellen 1945. május 8. és az 1989. december 31. közötti korszakban elkövetett elnyomás vizsgálatára koordinációs központot hoztak létre. A hivatal feladata a kérdéses időszakban elkövetett bűntettekről való felvilágosítás és azok dokumentálása, amihez szorosan hozzátartozik a törvénytelenségek áldozatainak jogi rehabilitációja. A központ működésének nem kevésbé fontos területe a szocialista törvénykezés gyakorlatának vizsgálata, vagyis a politikai üldözések jogi hátterének analízise és a kutatási eredmények közzététele. Az intézmény rövid életének hányatott története 1994. januárjában, a kommunista rezsim jogellenességéről szóló törvény életbe lépésével jutott nyugvópontra. Ennek eredményeképpen - immáron az igazságügyi minisztérium kebelén belül – megalakult a kommunista rezsim jogellenességét dokumentáló központot (Úřad dokumentace a vyšetřování zločinů kommunismu, ÚDV). Feladatköre lényegében kapcsolódik az elődintézményekéhez, vagyis beleértendő az állampolgári beadványok megválaszolása, az államigazgatási és a törvényszéki akták elemzése, valamint a totalitárius rezsim konkrét személyek ellen elkövetett bűntetteit dokumentáló feljelentések, ítéletek és egyéb dokumentációs anyag gyűjtése. Az előadás elhangzásának idején, 1998 őszén az intézmény 90 munkatársa foglalkozott ezzel a fontos feladattal, amelynek végső célja az egykori jogtipró- és elnyomó apparátus kikutatásán és rekonstruálásán túlmenően a törvénysértések áldozatainak emlék állítása. A kötet külön erénye, hogy függeléke az eredeti nyelv mellett német fordításban is tartalmazza a lengyel, a cseh, a szlovák és a magyar átvilágítási törvényt, ily módon lehetővé teszi az érdeklődők – politikusok, történészek és jogászok - számára azok elemzését és összehasonlító vizsgálatát. A referátumok alapján lehetőség nyílik az egykori „keleti tömb” említett országaiban e téren zajló demokratikus átalakulás folyamatának összehasonlítására, a különbözőségek és a hasonlóságok számbavételére. A kötet tág teret nyújt olyan érdekességek felderítésére és egybevetésére, amelyek közül a recenzens csak egyet említ: a kommunista rezsim állambiztonsági iratait átvett intézmények megnevezését, amelyek hol közvetlenül utalnak az intézmény által őrzött iratokra, hol pedig olyan eufémisztikus körülírást alkalmaznak, amelyből csak az avatott személyek következtethetnek az intézmény jellegére. Lustration, Aktenöffnung, demokratischer Umbruch in Polen, Tschechien, der Slowakei und Ungarn. Referate der Tagung des BstU und der Akademie für Politische Bildung Tutzing vom 26.-28.10.1998, Hrsg. Dagmar Unverhau. Münster, Lit Verlag, 1999. /Archiv zur DDR-Staatssicherheit, 3/