Az éhező párizsiak 1590-ben kiásott emberi csontokból készítették a kenyerüket

2018. november 21. 11:54 Múlt-kor

1590 tavaszán IV. Henrik ostrom alá vette Párizst, és megtiltotta, hogy az éhező lakosok élelmiszerhez jussanak. Élelmiszer-utánpótlás híján a fővárosiak hamarosan megették az összes lovat, kutyát, macskát és patkányt, amit csak találtak. Augusztusra eljutottak odáig, hogy ősapáik sírjait nyissák fel, hogy kiszedjék a csontjaikat.

Korábban

Az 1789-ben kezdődő nagy francia forradalom idején a főváros lakossága éhezett, ami a háborúknak, nagy pénzügyi kiadásoknak és a korábbi évek gyenge termésének köszönhető. Mikor ezt megtudta Marie Antoinette francia királyné, állítólag ezt mondta: „Ha a szegényeknek nem telik kenyérre, akkor egyenek kalácsot.” Először is ez az idézet sajnos sohasem hangzott el a szájából, másodszor, ha Marie Antoinette valóban ezt mondta, akkor sem jelentette ugyanazt, mint ma.

Uralkodása idején ugyanis olyan törvény volt érvényben, hogy a pékeknek, ha kifogytak az olcsó kenyérből, a finomabb péktermékeket (pl. kalácsot) is olcsóbb áron kellett adniuk, hogy megakadályozzák a visszaéléseket. Marie Antoinette azonban semmi ilyesmit nem mondott, a neki tulajdonított szavak Jean-Jacques Rousseau Vallomások c. művéből származnak, s a filozófus egy hercegné szájába adta a szavakat. A legenda valószínűleg a forradalom utáni királyellenes propaganda részeként alakult ki, amikor a királyt és feleségét kivégezték.

Mindez azonban kiválóan példázza, hogy milyen fontos szerepet töltött be a franciák mindennapi életében a kenyér, amelyet nem nagyon szerettek/tudtak mással pótolni. Nem csupán a 18. században, hanem már korábban sem. A 15-16. században egy átlagos személy Franciaországban 650-1100 gramm kenyeret fogyasztott el naponta. A tehetősebb rétegeknél természetesen előfordult, hogy kevesebb kenyeret vittek be a bendőjükbe, ám helyette például több húst fogyasztottak, vagy akár több liter bort. Ám a szegényeknél vagy csupán kevésbé gazdag rétegeknél az étrend elengedhetetlen (és legjellemzőbb) része volt a kenyér. Így mikor a gabonatermés szűkösnek bizonyult, nagy esély volt, hogy a franciáknál felütötte a fejét az éhezés.

Csontliszt és őskenyér

Nem volt ez másképp háborúk esetében sem. Hosszú történelme folyamán Párizsnak nem egy ostrommal kellett szembenéznie. 845-ben a vikingek szorongatták meg őket (pontosabban a mai Párizs központjában álló Cité-szigetet, ugyanis akkoriban még csupán a sziget volt Párizs), 1429-ben VII. Károly Jeanne d’Arc oldalán indult a település ellen, míg 1870-ben a poroszok vonultak be falai mögé. Számos forrás tanúskodik arról, hogy ezen időkben a párizsiak a szó szoros értelmében mindent megettek a katonák elhullott lovaitól kezdve az utcai patkányokon át az állatkert lakóiig. Az egyik legnagyobb nélkülözést az 1590-es ostrom idején kellett elviselniük a párizsiaknak, akik ekkor a végére már a kenyerüket is emberi csontból készítették.

Az előzmények 1589-ig, III. Henrik francia király haláláig nyúlnak vissza. Az örökös az elhunyt távoli unokatestvére, Henrik navarrai király volt, aki protestánsként nevelkedett a távoli kis ibériai országban. Ekkorra Franciaországot már 36 éve tépte a vallásháború, amely becslések szerint ezalatt az idő alatt három millió életet követelt. Nem meglepő tehát, hogy Henrik örökségének átvétele nem volt egyszerű feladat. Ismét éveken át tartó háború kezdődött a Katolikus Liga ellen, amely egyfajta protestánsellenes tömörülésként, a spanyol koronával szövetségben igyekezett mindent megtenni azért, hogy Henrik ne kerüljön a francia trónra.

Az Ivrynél vívott, 1590. március 14-i győztes ütközet után a – későbbi – IV. Henrik Párizs ellen indult meg. A közelgő sereg elől számtalan paraszt keresett menedéket a város falain belül, amely döntést idővel bizonyára súlyosan megbántak. Henrik időközben irányítása alá vont több olyan közeli várost és tartományt, amelytől Párizs élelemellátása függött. Felégetett minden szélmalmot, és lényegében mindent elkövetett, hogy lehetetlenné tegye a párizsiak számára az élelmiszerbeszerzést.

Májusra a párizsiak éheztek. Már megették az összes lovat és öszvért, amit találtak a falakon belül, csakúgy mint a kutyákat és a macskákat, de még a parkos részek füveit is elfogyasztották. Augusztusban „Madame de Montpensier kenyere” következett. Többek között Pierre L’Estoile párizsi lakos 1590. augusztus 25-i naplóbejegyzéséből is kiderül, hogy így nevezték el az „őseik csontjaiból” készült, a Katolikus Liga egyik befolyásos asszonyáról elnevezett ételt.

Ám hogyan készíthetünk kenyeret ősapáinkból? A legtöbb korabeli beszámoló elmagyarázza, hogy a legelkeseredettebbek a Szent Ignác temető sírjait felnyitva kivették onnan a több évtizedes csontokat, amelyeket megőröltek, és lisztként használtak kenyereik sütéséhez. Henrico Davilia itáliai szemtanú „gyalázatosnak és kísértetiesnek” nevezte, „egy rettenetes étel, amely annyira ragályos, hogy sokak halála ennek köszönhető”.

Ez a fajta „csontliszt” nem volt a búzaliszt ideális helyettesítője, ugyanis ha egykor tartalmaztak is a csontokban ásványi anyagokat, a nedves földben tartás miatt már semmilyen tápláló elem nem volt bennük, csupán a szentségtörés és az antropofágia ízét érezhették a kétségbeesett lakosok. Becslések szerint 40-50 ezer ember hunyt el ezen hónapok alatt Párizsban, mígnem IV. Henrik belátta hibáját, és engedélyezte, hogy élelemhez jussanak a fővárosiak. Nem sokkal később elállt a teljes ostromtól, és katolizált. Állítólag ekkor hangzottak el a szájából a következő szavak: „Párizs megér egy misét”.