Szibériába menekítették Lenint a Luftwaffe bombázói elől

1941. nyarán a náci Németország lerohanta a Szovjetuniót. A Wehrmacht az első hónapokban nagy lendülettel haladt előre, így szeptemberre a front már messze elhagyta a Kijev-Minszk vonalat, december elején pedig már csak kilométerek választották el a németeket Moszkvától. Az orosz főváros ekkorra már teljes hadikészültségben volt, ami nem is csoda, hiszen a Luftwaffe bombázói már a Barbarossa-hadművelet kezdete óta rendszeresen hajtottak végre itt légitámadásokat.

A szovjet vezetés ennek megfelelően már a háború első napjaitól kezdve törekedett arra, hogy biztosítsa Moszkva értékes kincseinek védelmét. Levéltári dokumentumok és múzeumi tárgyak sorát szállították keletre, biztonságosabb helyszínekre. A legnagyobb kihívást azonban a Szovjetunió „alapító atyja”,Vlagyimir Iljics Lenin földi maradványainak ügye jelentette.

A bebalzsamozott holttestet a szovjet vezető 1924-es halálát követően a Vörös téren helyezték közszemlére, előbb egy fából készült építményben, majd 1930-tól egy gránitból épített, piramisszerű mauzóleumban. Lenin szarkofágja az elmúlt közel egy évszázadban mindössze egy alkalommal mozdult el az emblematikus helyszínről – a második világháború idején.

A holttest védelmének módja korántsem volt egyértelmű. Három mérnök például azt javasolta, hogy az egész mauzóleumot töltsék fel színültig homokkal, hogy ezzel képezzenek egy természetes védőréteget a német bombákkal szemben. Ezt a tervet végül elvetették és a szarkofág evakuációja mellett döntöttek. Ez a megoldás kétségtelenül biztosította azt, hogy Lenin teste ne eshessen áldozatul az ellenséges támadásoknak, ugyanakkor egy másik veszéllyel fenyegetett: a bebalzsamozott test állapota gyorsan romlásnak indulhatott volna a külső körülmények megváltoztatásával.

A szállítás és az állagmegőrzés feladatát a Mauzóleum laboratóriumát vezető Borisz Zbarszkij professzor és csapata kapta. Zbarszkij – aki másfél évtizeddel korábban maga is részt vett Lenin testének bebalzsamozásában – a legnagyobb körültekintéssel járt el. Az értékes „szállítmányt” egy „különleges vonat különleges szerelvényében” indították útnak a szibériai Tyumeny városában. A vonat a mozdony mellett három kocsiból állt. Az első és az utolsó tömve volt fegyveres őrökkel, míg a középsőben igyekeztek a Mauzóleumhoz hasonló mikroklímát kialakítani, valamint speciális lengéscsillapítókkal látták el, hogy ezzel is óvják a szarkofágot.

Indulás előtt az NKVD emberei még egyszer aprólékosan átkutatták az egész vonatot, majd útközben több alkalommal megálltak, hogy Zbarszkij ellenőrizhesse, hogy valamennyi műszer probléma nélkül működik-e. Minderre nagy szükség is volt, hiszen – Zbarszkij visszaemlékezései szerint – különösen meleg volt az evakuáció idején. A Mauzóleumban uralkodó állandó 17 fokhoz képest 37 fok volt árnyékban, amikor a vonat megérkezett a célállomásra.

Bár az útközbe eső vasútállomásokat megtöltő őrség bizonnyal feltűnést keltett, maga az akció teljes titokban zajlott le. Moszkvában megtévesztésképpen továbbra is díszőrség állt a bezárt és üres Mauzóleum előtt, és még a Tyumenyi városvezetés is csak azt követően értesült „híres vendégéről”, hogy az NKVD és Zbraszki emberei már teljesen berendezkedtek új otthonukban.

Az ideiglenes mauzóleum egy kétemeletes, bezárt iskolaépületben kapott helyet, amelyet egy magas kerítéssel vettek körbe. Zbarszkij a következő évek folyamán minden tizedik nap személyesen beszélt Sztálinnal telefonon, folyamatosan tájékoztatva őt Lenin testének állapotáról és a tyumenyi eseményekről. A személyzet igyekezett kiiktatni minden lehetséges kockázatot, így például egy áramszünetet követően külön kábelt húztak az erőmű és az iskolaépület közé.

Az elővigyázatosság nem is volt indokolatlan, hiszen 1942-ben Zbarszkij egy nap halálraváltan vette észre, hogy Lenin testének egy részén fekete penész jelent meg. A „hagyományos eljárás” szerint ekkor az érintett testrészt valamilyen savval el kellett volna pusztítani, hogy ezzel megakadályozzák a terjedést, de ez a megoldás Lenin esetében természetesen nem jöhetett szóba. Végül Zbarszkij és kollégái sikeresen eltüntették a penészfoltot valamilyen kevésbé drasztikus megoldással.

Ettől fogva azonban a professzor folyamatosan amellett kardoskodott, hogy a szarkofágot vissza kell szállítani Moszkvába. Erre azonban még éveket kellett várni. Lenint végül 1945. március 29-én szállították vissza a fővárosba, ahol a Mauzóleum ezután ismét megnyitotta kapuit a látogatók előtt. Bár a háború után Zbarszkij erőfeszítéseiért megkapta a Szocialista Munka Hőse érdemrendet, a politikai gőzhenger később őt sem kímélte. Fia, Ilja Zbarszkij (aki később maga is három évtizeden keresztül állt a Lenin-mauzóleum élén igazgatóként) elmondása szerint apját 1952-ben azzal a váddal tartóztatták le, hogy a háború alatt a németeknek kémkedett. A professzor végül másfél évet töltött börtönben, ahonnan végül Sztálin halála után szabadulhatott ki.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

Kádár

• Egész életében dacolt a Kádár-rendszerrel Radics Béla, a gitárkirály
• Bár szakmai tapasztalata nem volt, mégis az MTI személyzeti vezetője lett Kádár János felesége
• Kádárné Tamáska Mária, az „öreg” felesége
• Negyven éve mutatták be az István, a királyt
• Megfigyelések egy tűrtté vált sportágról: a rögbi meghonosodása Magyarországon
• „Akarom, tudd, mi a fene van velem” – Tamáska Mária, az „öreg” felesége
• „Akarom, tudd, mi a fene van velem” – Tamáska Mária, az „öreg” felesége
• Szerelem az illegális kommunista mozgalomban: Kádár János és az ő Piroskája
• Mit keresett Fidel Castro 1972-ben Budapesten?