Halálos kimenetelű vitáról készült kép tette ismertté a világhírű magyar fotóművészt

2016. május 18. 11:30 MTI

Százhúsz éve, 1896. május 18-án született Kolozsvárott Munkácsi Márton, vagy ahogy a világ ismerte, Martin Munkácsi, az egyik legismertebb magyar fotóművész. A ma már a világ tíz legjobb fotósa közé sorolt Munkácsi újrafelfedezése csak az utóbbi másfél évtizedben történt meg.

Korábban

Eredeti neve Mermelstein Márk volt, ezt magyarosította később Munkácsira. Csak alapfokú iskolákat végzett, de hajtotta a tudásvágy. A család 1911-ben költözött Budapestre, ahol a tizenöt éves kamasz - apja nyomdokaiba lépve - szobafestőinasnak állt, de egy év után a szakmát és családját is otthagyta: felcsapott újságírónak.

Sportlapokat tudósított, verseket közölt, a fényképezésbe autodidaktaként vágott bele, első gépét maga készítette. Foglalkozott portréfotózással is, 1918-ban rövid időre műterme is volt. A Színházi Élet című lapnak dolgozott, ahol a később szintén világhírűvé vált Gyenes János (Juan Gyenes) és Willinger László mellett tanulta a mesterséget. Ismertté egy véletlen készült fotója tette: a villamoson megörökítette két ember összeszólalkozását, majd vidéki kiküldetése előtt a képet a szerkesztőségben hagyta. Távolléte alatt a fotó szó szerint perdöntő dokumentum lett, mert a vita halállal végződött, és Munkácsi arra érkezett haza, hogy a nevét mindenki megismerte.

1924-től rendszeresen készített sportfotókat fővárosi újságoknak, és a szociofotó műfajában is alkotott. Dolgozott Az Estnek, a Délibábnak, a Tolnai Világlapjának, a Ma Estének és más képes újságoknak. A Pesti Napló Képes Mellékletében jelentek meg riportképei Balogh Rudolf és Escher Károly fotói mellett. A sportfotózással tanulta meg azt a képességet és technikát, hogy előre le tudta modellezni a bekövetkező mozdulatokat, így szinte már az esemény bekövetkezte előtti pillanatban meg tudta nyomni az exponáló gombot.

1928-ban Berlinbe ment, az Ullstein Kiadónál kapott szerződést. A Berliner Illustrierte Zeitung vezető fotográfusaként sportot, divatot és riportokat is fotózott, számos kiadvány címlapfotóját is ő készítette. Sikeresnek, híresnek és az egyik legjobban fizetett fényképésznek mondhatta magát. Az Ullstein megbízásából bejárta a világot, Tanganyikában készült egyik leghíresebb fotója, Három fiú a Tanganyika-tónál (1929 vagy 1930). 1932-ben fényképezett a Graf Zeppelin léghajó Föld körüli útján, 1933. március 21-én Potsdamból ő örökítette meg a pillanatot, amikor az új, nemzetiszocialista többségű Reichstag nyitó ülésén Adolf Hitler kancellár és Paul von Hindenburg államfő kezet fogott.

Képein bátran alkalmazta az új fényképezés stílusjegyeit, a drámai látószögeket, kihasználta az alul- és felülnézet adta különleges látványt, kedvelte a merész formákat. Mivel a nácik hatalomra jutása után Németországban már nem érezte magát biztonságban, elfogadta a New York-i Harper's Bazaar divatlap szerződését, és 1934-ben Amerikába költözött. Divatfotósként az addig megszokott merev stúdióképektől teljesen eltérő fotókat készített: modelljeit kivitte a szabadba, életszerű helyzetekben, mozgás közben fényképezte őket, amivel máig ható iskolát teremtett. Az 1940-es évek elején érkezett pályafutása csúcsára, akkoriban készítette a Ladies' Home Journal számára a Hogyan él Amerika? című híres sorozatát. Olyan sztárokat kaphatott lencsevégre, mint Marlene Dietrich, Katharine Hepburn, Louis Armstrong, Fred Astaire, képeivel megteremtette az úgynevezett sztárportré műfaját.

A második világháború előtt rendszeresen tartotta a kapcsolatot Magyarországgal, hazalátogatott, képei gyakran jelentek meg a pesti lapokban, 1937-ben részt vett a Modern Magyar Fényképezők kiállításán. 1943-ban szívinfarktust kapott, felgyógyulása után egyre kevesebbet fényképezett, inkább önéletrajzi ihletésű regényén dolgozott. Mivel fénykorában bőkezűen költekezett, egyre inkább elszegényedett. 1963. július 14-én New Yorkban a magyar és ukrán emigránsok focimeccsének fotózása közben vitte el egy szívinfarktus. Magányosan, szegényen, elfelejtve halt meg, öröksége nagyrészt szétszóródott, neve és munkássága Magyarországon is nemzedékek számára maradt ismeretlen.

A ma már a világ tíz legjobb fotósa közé sorolt Munkácsi újrafelfedezése csak az utóbbi másfél évtizedben történt meg. A rendszerváltás után, 1995-ben a Magyar Fotóriporterek Társasága Munkácsi Márton-díjat alapított, amelyet évente a Sajtófotó pályázaton ítél oda a zsűri. 2008-ban a budapesti Vintage Galéria állította ki 14 nagyméretű fotóját, 2010-ben pedig a Ludwig Múzeumban nyílt meg - német gyűjteményen alapuló - tárlata.

A róla elnevezett "Munkacsi movement", a "Munkácsi-lendület" túlélte őt és stílusjeggyé vált a fotográfiában. Legismertebb cikke a Think while you shoot (Gondolkozz, miközben fényképezel) címet viselte, ez a hitvallás tette Martin Munkácsit a modern fotózsurnalizmus egyik megteremtőjévé, aki egyetlen képen tudta megjeleníteni a szabadságot, a mozgást és az egyéniséget.