1916 nyarán is meg akarták gyilkolni Tisza Istvánt

2014. október 22. 10:04

A Budapesti Kir. Büntetőtörvényszék 1916. október 9-én nyilvános főtárgyalást tartott Biró Zoltán és Záborszky János bűnügyében. A vád „gyilkosságra való szövetkezés" volt. Az ügyre vonatkozó nyomozati iratok máig fennmaradtak - írja Fiziker Róbert a Magyar Nemzeti Levéltár oldalán.

Korábban

A negyedik merénylet sikeres volt

Tisza István (1861-1918) politikai pályáját rajongás és gyűlölet övezte, de ő mindig a maga útját járta, eszméibe, tetteibe vetett, kálvinista küldetéstudaton alapuló hite vezette. A „csóvás ember" pontosan és mindenki másnál korábban érzékelte, hogy a küszöbön álló háború élethalál-harc lesz, nem csupán a Monarchia, de a történeti Magyarország számára is. Az elveihez makacsul ragaszkodó, nagy formátumú konzervatív-liberális politikus az osztrák-magyar dualizmus szerepét a Kárpát-medencei magyar fennhatóság, és benne az arisztokrácia és a dzsentrik vezető pozíciójának megőrzésében látta a „szlavizmussal" szemben.

Tisza úgy vélte, hogy a történeti Magyarország csak akkor maradhat fenn, ha egy szilárd, a jelentős társadalmi reformigényeket határozottan elvető Habsburg-monarchia készül fel a várható nagy háborúra. Ezért vállalta a népszerűtlenséget és gyűlöletet is. Ha úgy látta helyesnek, a házszabály megsértésével törte le az ellenzéki obstrukciót, később karhatalommal vezettette ki az ülésteremből a véderőtörvény vita nélküli elfogadása ellen tiltakozókat. A nemzetiségek önrendelkezési jogát még a háború utolsó pillanataiban is butaságnak minősítette, az 1918. október végi eseményeket pedig „forradalmi paródiának" nevezte.

Pethő Sándor (1885-1940) történész, publicista bő egy évtizeddel Tisza 1918. évi meggyilkolása után így foglalta össze a politikus történelmi szerepét: „Hős volt, nagy kormányzó, tüneményes pártvezér, problematikus államférfi és gyarló diplomata. [...] küldetéses embernek tartotta magát. [...] A maga csalhatatlanságának és árnyalattalan lelkiségének tartozott vele, hogy nem törődött eszközeinek erkölcsi tartalmával. Azt hitte, hogy helytelen utakon is lehet jó állomást, etikai szempontból aggályos és elítélendő fegyverekkel is lehet diadalmas, a percek életében túlterjedő eredményeket elérni. Azt hitte, hogy bizonyos tekintetben a magyart keleti módon szabad, sőt kell kormányozni." (Pethő Sándor: „Viharos emberöltő". Hét portrait. Budapest, Stádium Sajtóvállalat Rt., 1929, 180-181.)

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában fennmaradt forrásokban több utalás is van arra vonatkozóan, hogy úgy a fronton, mint a hátországban „céltudatos izgatás" folyt a miniszterelnök ellen, és még olyan emberek is, akik korábban nem is hallották Tisza nevét, „a legnagyobb gyűlölettel" emlegették azt, sőt fogadások is születtek, hogy „Tisza újévig meghal és vége lesz a háborúnak".
A „Magyar Glóbusz kormányzója" ellen több alkalommal kíséreltek meg merényletet.

Az elsőre még az első világháború kitörése előtt került sor. 1912. június 4-én Kovács Gyula függetlenségi párti képviselő a parlamenti ülésteremben, az újságírói karzatról leugorva háromszor Tiszára lőtt, a negyedik golyóval pedig öngyilkosságot kísérelt meg. Az ekkor a házelnöki posztot betöltő Tisza nem sérült meg, a képviselő is életben maradt, később a törvényszék „mélyebb öntudatzavarra" hivatkozva felmentette. Tisza az ülésen megszakítás nélkül tovább elnökölt, és abban a tudatban, hogy Kovács meghalt, csak ennyit mondott: „Tisztelt Ház! A most lefolyt eset egy szerencsétlen őrültnek cselekedete volt, aki elvonta magát az igazságszolgáltatás keze alól". A merénylő az első világháborúban a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred katonájaként az olasz fronton mutatott hősies magatartása eredményeként visszakapta tartalékos hadnagyi rangját.

1916-ban bizonyos források szerint egy kiábrándult huszártiszt, majd 1918. október 16-án a huszonhárom éves, súlyos tüdőbajban szenvedő, kommunista Lékai János próbálta megölni a miniszterelnököt, de az első esetben a golyó nem talált, a fegyverhasználathoz nem értő Lékai pisztolya pedig csütörtököt mondott a parlament épületénél. A huszártiszt állítólagos merényletének érdekessége, hogy a friss szakirodalmi munkák meg sem említik, de a korabeli sajtóban, illetve emlékező beszédekben sem sikerült a nyomára akadni.

1918. október 31-én négy katona tört be Tisza István Hermina úti bérelt villájába. Bár egy ismeretlen figyelmeztette a veszélyre, és inasa is a menekülést javasolta, Tisza a villában maradt: „nem ugrom én sehova, ahogy éltem, úgy fogok meghalni". A háborús szenvedésekért felelősnek tartott politikust szabályszerűen kivégezték. A „vasgróf" utolsó szavai ezek voltak: „Ennek így kellett történnie". Hogy pontosan ki, vagy kik adták le a gyilkos lövéseket, azt azóta sem sikerült egyértelműen tisztázni. Az általa eleinte ellenzett világháborúnak Tisza volt az utolsó magyar áldozata.

következő oldal 1 / 2