A humanizmusról többnyire Itália és a reneszánsz művészet jut eszünkbe, pedig hatása az Alpoktól északra is érezhető volt.

Németalföldön a XV. század végén a burgundi hatalmat felváltotta a Habsburg-uralom, amelyből a XVI. század közepén – amikor V. Károly fiának, II. Fülöpnek adta a 17 tartományt – spanyol fennhatóság lett. II. Fülöp a virágzó iparú és kereskedelmű tartományokat magasabb adóval kívánta sújtani, mint spanyol alattvalóit, ezt azonban az akkor már öntudatos németalföldi polgárság nem fogadta el. A reformáció tanai számára tökéletes táptalajt nyújtott az egyre erősödő spanyolellenesség, amelyet az inkvizíció válaszként adott kegyetlenkedései is tovább növeltek. Az 1568-ban kirobbant németalföldi szabadságharc először az Utrechti Unió, majd 1581-ben a Holland Királyság létrejöttéhez vezetett.

A függetlenség felé vezető években sokat változott a művészet és művészek helyzete is. A németalföldi festők Szent Lukács céhe már 1480-ban a szabad művészetek céhei közé tartozott. A polgárság rövidesen megteremtette a szabad piacot a művészek számára is, így ők már nem csak konkrét megrendelésekre dolgoztak. A világi, hétköznapi témák kerültek előtérbe, a szakrális tematika pedig egyre profánabb formát öltött. Önálló műfajjá érett a tájkép és a zsáner, utóbbi gyakran moralizáló tartalommal. Ugyanakkor a festészet stílusa – az olyannyira jellemző, végletekig fokozott realizmus – többnyire megmaradt a tartományokon belüli elzártságában. Ahhoz, hogy Németalföld festészete ebből a – középkori stíluselemek által fogva tartott – késő gótikus stílusból kiléphessen, itáliai inspirációra volt szükség.

Id. Pieter Bruegel 1551-ben lett az antwerpeni festőcéh tagja. A németalföldi festők ekkoriban már rendszeresen tettek itáliai tanulmányutakat, ennek köszönhetően az ókori, valamint a reneszánsz művészet egyre nagyobb befolyást gyakorolt a művészetükre. Bruegel az 1550-es évek legelején járt Itáliában, egészen Szicíliáig utazott, majd egy egész évet töltött Rómában. A németalföldi hagyományokat – az individualizmust, a realizmust és a profán szemléletet – az itáliai reneszánsz olyan tradícióival kellett összeegyeztetnie, mint a tipizálás, a klasszikus formaeszmény és az elméleti kérdésekben való elmélyülés. Korai, szőnyegszerű műveit így lassan felváltották az egyre nagyobb, kései korszakában már monumentális figurákkal operáló festményei. Ezek a művek a reneszánsz klasszikus formaeszményétől eltávolodva már annak a manierizmusnak a formavilágára építenek, amely Bruegel idejében nyert teret Itáliában is.

Az olyan gyakran hallott „Paraszt Bruegel” elnevezést a témaválasztás, valamint az egyszerű, durva vonású, mindennapi embereket idéző alakjai miatt kapta, akiket úgy mutat be festményein, amilyeneknek látta őket, mindenféle idealizálás nélkül. Fontossá vált számára az egyes ember – a szubjektum – megismerése. Ennek pedig – elképzelése szerint – egyetlen lehetséges forrása maga az élet, ezért válhatott számára a korábban csupán az események visszatükrözőjeként használt „tömeg” főszereplővé. Törekvése, hogy a tömegen keresztül ábrázolja az embert, az akkor leghaladóbb vallási és irodalmi irányzatokkal – Shakespeare és Cervantes – állt párhuzamban.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2010. tél számában olvasható.