Kedves Olvasó,

e számunk kiemelt témája a magyar repüléstörténet 100 évéről szól: a hősökről és az áldozatokról. Nehéz bárkit vagy bármit is kiemelni ebből az összeállításból, de az első magyar pilótanő drámai fordulatokat sem nélkülöző élete vagy az a hihetetlen hőstett, amelyet a kettétört 641-es járat fedélzeti mérnöke tanúsított, különleges adalékokkal szolgál az égbolt szerelmeseinek lebilincselő históriáihoz.

Mégsem róluk szólok most, hanem az Aktuális rovatunkban szereplő cikkről, illetve arról, mi inspirált arra, hogy ez az írás megszülethessen.
Bő éve érdekes levél került a birtokomba. 1944. május 13-án kelt, Csatay Lajosnak, az akkori honvédelmi miniszternek írták, így szól:
„Kegyelmes Uram! F. hó 9-én kelt nagybecsü soraidra tisztelettel közlöm, hogy CSIHON tartalékos őrvezető keresztneve nem FERENC, hanem JÓZSEF, /levelemben sajnálatos módon eliratott a keresztneve/, édesanyja özv. CSIHON JÁNOSNÉ, akinek most már mind a 3 fia be van vonulva és akik közül az egyik a m. év január havában a Don menti harcokban eltünt. Fogadd Kegyelmes Uram kiváló nagyrabecsülésem és őszinte tiszteletem kifejezését, amellyel maradtam készséges híved: Váczy József”

Nem tudni, mi állhatott az említett korábbi levélben, de a mi szempontunkból most talán lényegtelen is. Sokkal inkább elgondolkodtatott az, vajon hány olyan magyar család lehetett a második világháborúban, ahonnan 3 vagy annál több fiút soroztak be a seregbe? És közülük hányan élték túl a bevetéseket: a rettenetes keleti frontot, aztán a már Magyarország területén folyó ádáz harcokat?

Első körben persze Csihon honvéd további sorsa érdekelt. Néhány órás kutatás-telefonálás után eljutottam a fent említett úr még élő rokonához. Az idős asszony szomorú hangon világosított fel a részletekről. A családból mind a három fiút besorozták: József, Gyula és Bertalan közül utóbbi a doni harcok 2. napján elesett. Előbbi kettő végül épségben hazatért. A hölgy, akivel beszéltem, a fronton meghalt Bertalan fiához ment később nőül. Amikor dokumentumok, régi fényképek után érdeklődtem, kiderült: sajnos elkéstem. 2006-ban elhunyt az özvegy, és vele együtt a sírba temették a férjével folytatott levelezést, frontbéli beszámolókat, fotókat is.

Ekkor fordultam Maruzs Roland hadtörténészhez, aki hosszas kutatás után bukkant a négy, frontot is megjárt Duska fivér történetére. Büszke vagyok rá, hogy az ő történetük nálunk olvasható először.

Köszönöm az egész éves megtisztelő és kitartó figyelmüket.

Áldott ünnepet, és békés új esztendőt kívánok!

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2010. tél számában olvasható.