A 14. századi Raguzában már tudták: járvány idején a személyes érintkezés nagy veszélyekkel jár

2020. április 1. 17:17 Múlt-kor

Csaknem 700 évvel ezelőtt – csakúgy mint manapság – Itália egy halálos fertőző betegség elleni küzdelem középpontjában találta magát. A túlterhelt orvosok elszántan harcoltak egy mindent elsöprő fertőző betegség, a pestis ellen. A középkori orvostudomány akkor még mit sem tudott a vírusokról és a baktériumokról, de a pestis gyilkos természetének feltérképezése után a kontinensen megszülettek az első komoly intézkedések a tömeges megfertőződések kiküszöbölése érdekében.

Korábban

A pestis 1348-ban érkezett Itália földjére. Amint a kór felütötte a fejét Velencében és Milánóban, a városi hatóságok viszonylag gyorsan a mai mércével mérve rendkívül komoly intézkedéseket vezettek be: drasztikusan korlátozták a közösségi kontaktusokat, és rengeteg energiát fordítottak az őket körülvevő környezet fertőtlenítésére is.

A kora újkori Európa történelmének szakértője, az Oxford Brookes University-n oktató Jane Stevens Crawshaw szerint „az emberek már akkor tudták, hogy a kereskedelmi forgalomba kerülő árucikkekkel körültekintően kell bánni, mert a kór a tárgyak és felületek megérintése révén tovaterjedhet, és azzal is tisztában voltak, hogy a személyes érintkezés is nagy veszélyekkel jár.”

Az első karantén

Az Adriai-tenger partján fekvő Raguza városa (ma Dubrovnik, Horvátország) volt az első település, amely határozatot hozott a kötelező karanténról. A városi hatóság emberei minden kereskedőkaravánt és a város kikötőjébe befutó hajót karantén alá helyeztek, hogy kiszűrjék az esetleges fertőzötteket.

A városi tanács által hozott törvény, amelyet a dubrovniki levéltárban őriznek, 1377. július 27-i keltezésű, és arra kötelezi a pestis által sújtott területekről Raguzába érkezőket, hogy mielőtt a városba bebocsájtatást nyernek, előtte egy hónapot a közeli Mrkan szigetén, vagy Cavtat városában töltsenek el. A lakatlan, sziklás Mrkan a várostól délre helyezkedett el, míg Cavtat a Raguzába irányuló szárazföldi kereskedelmi út mentén feküdt.

Egyes orvostörténészek a középkori orvoslás egyik legjelentősebb teljesítményeként értékelik a raguzai karanténtörvényt. A távoli területekről érkező egészséges, vagy annak tűnő tengerészek és kereskedők 30 napos izolálása igazolja, hogy a rendeletet megalkotók tökéletesen tisztában voltak a lappangási idő fogalmával. Az egy hónapos elzárás alatt ugyanis biztonsággal kiszűrhetőek voltak a fertőzött egyének.

A 30 napos karantént, amelyet 1377-ben Raguzában törvénybe foglaltak, Itáliában „trentino” névvel illették. Jane Stevens Crawshaw szerint a doktorok és tisztviselők ezt az időtartamot belátásuk szerint változtathatták, lerövidíthették vagy meghosszabbíttathatták. A karantén szó tulajdonképpen az olasz „quarantino” kifejezésből származtatható, amelynek jelentése 40 napos időszakot jelöl.

De miért éppen negyven nap? A negyven napos időtartamnak a középkori emberek számára szimbolikus jelentősége volt. A világot elárasztó özönvíz 40 napon és 40 éjszakán át tartott, és Jézus is 40 napig böjtölt a sivatagban mielőtt tanítani kezdett.

Stevens Crawshaw szerint a bibliai eredetű 40 napos megtisztulási folyamat már jóval a pestis Európába érkezése előtt az egészségügyi gyakorlat része volt az öreg kontinensen, ahol úgy tartották, az anyának gyermeke megszületése után – ha a körülmények megengedték – 40 napot „pihennie” kellett.

A karanténtörvény ellenére Raguzára kétszer is lecsapott a pestis. A fekete halál 1391-ben és 1397-ben is megtizedelte a város lakosságát. Mivel Raguza egy kereskedelemből élő tengerparti város volt, egy hosszantartó, totális elszigeteltség súlyos gazdasági gondokat okozott volna az adriai településen. Ennek elkerülése érdekében, egyszer-egyszer megengedőbbek voltak a hatóságok, amely a fertőzés elterjedéséhez vezetett. Bár a karantén intézménye nem mindig tudta százszázalékosan betölteni a szerepét, Stevens Crawshaw szerint a rend és a szervezetség érzetét sugallta, és segített fenn-, illetve működésben tartani egy pánik gyötörte társadalmat.

Raguza élen járt az első pestiskórház felépítésében is

A karantén nem az egyetlen fegyvere volt Európának a pestis ellen, amely időszakosan egészen a 17. század derekáig lecsapott a kontinensre. Raguza volt az első város, amely ideiglenes kórházat állított fel a pestissel fertőzött emberek megsegítésére egy másik, a városhoz közeli szigeten. A Mljet szigetén, a város pénzén fenntartott intézmény Európa-szerte példaértékűvé vált, és hamarosan a kontinens számos pontján alakultak lazarettónak nevezett kórházak.

A lazaretto szó, ahogy azt Stevens Crawshaw a pestis kórházakról szóló könyvében leírja, a velenceiek által Santa Maria di Nazareth homokszigetén (lagúnáján) alapított, és Nazarettónak hívott első állandó pestis kórház nevéből származtatható. A lazarettókban a pestissel fertőzött betegek friss ételt, tiszta ágyneműt és egyéb, az egészségük megőrzéséhez szükséges kezelést kaptak, amelyek költségét a város, vagy az állam vállalta fel.

„Ezek az intézmények a korai egészségügyi rendszerek nagyszerű példái voltak, amelyekbe a korabeli kormányzatoknak jelentős mennyiségű pénzt kellett invesztálniuk” – magyarázta Stevens Crawshaw. „Függetlenül attól, hogy éppen volt-e járvány Velencében vagy sem, ezek a kórházak folyamatosan működtek és minden pillanatban fel voltak készítve új betegek fogadására, ha egy befutó hajón fertőzésgyanús esetet érzékeltek” – tette hozzá Crawshaw.