„Fontosabb, ki az énektanár Kisvárdán, mint hogy ki az Opera igazgatója” – mondta egy alkalommal Kodály Zoltán, aki később ezt írta: „vannak magyar dallamok, amelyek számomra ugyanolyan élményt jelentenek, mint egy beethoveni téma!” E két kijelentés tökéletesen összefoglalja a háromszoros Kossuth-díjas zeneszerző életcélját.

Kodály Zoltán (1882–1967)

A hegedülni, gordonkázni és zongorázni teljesen önállóan megtanuló Kodály számára a népdal maga volt a történelem, az egyetlen élő hagyomány, amelyet súlyos vétek lett volna hagyni elfeledni. Éppen ezért – Bartók Bélával karöltve – faluról falura járva mentette „még pislákoló” örökségünket.

A népdalgyűjtésre, valamint a modern magyar dalkultúra megteremtésére vonatkozó törekvéseit eleinte rendre elutasították. A Tanácsköztársaság zenei direktóriumában való tevékenysége miatt évekre száműzött Kodály az 1923-as Psalmus Hungaricus című művével azonban egy csapásra az ország vezető zeneszerzőjévé vált. Növekvő hazai és nemzetközi ismertségét arra használta fel, hogy felkarolja a kórusmozgalmat, az általános zenei műveltség terjedni kezdjen, a fiatalokat pedig a népdalokkal vigye közelebb a hagyományokhoz.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2016. különszám számában olvasható.