Miért sikerült a lengyeleknek az, ami a magyaroknak nem?

2016. szeptember 30. 13:13

Korábban

1956 a lengyel vidéken

„…fele Palotát kitelepítjük, a téesznek akkor is lennie kell” – idézte Galambos István, a NEB Vidéktörténeti Kutatócsoportjának munkatársa a jellemzően iparvárosi – ennek ellenére az erőszakos kollektivizálás alól nem mentesülő – Várpalota téeszesítésének legjellemzőbb mondatát. A szocialista iparváros társadalmi metszetéről beszélő előadó elmondta, az 1941 és 1949 között 6 ezer főről 11 ezer főre duzzadó város széntermelése az erőltetett iparosításnak köszönhetően 1945-ös esztendőt követően hatalmas növekedésnek indult. A „nagy” Várpalota 1951-ben jött létre Inota és Pétfürdő hozzácsatolásával (ez utóbbi ma már nem tartozik hozzá). Mint megtudtuk, a bányamunkások száma kilencszeresére növekedett, ugyanígy nőtt a mezőgazdaságtól elvont területek nagysága is, míg a mezőgazdaságból élők száma drasztikusan csökkent. Mindemellett érdekes tény, hogy egy 1956-os tanulmány szerint a kibányászott palotai lignit csupán mintegy 20 százalékából lehetett villamos energiát előállítani, a többi része egyszerűen elégett.

A magyar vidék egy szegletének elemzése után Marcin Bukała, az IPN munkatársa egy Varsótól igen távol lévő, szegény vajdaság, Rzeszów példáján keresztül mutatta be az 1956-os események lengyel vidékre gyakorolt hatását. A II. világháború után létrejött, délkelet-lengyelországi Rzeszów Vajdaságban másfélmillió ember élt, területe Lengyelország mindössze hat százalékát tette ki. A Varsótól 390 kilométerre található terület Lengyelország egészéhez hasonlóan tipikusan vidéki jellegű volt. Rzeszów lakosságának 72 százaléka mezőgazdaságból élt, a föld magánkezekben összpontosult, a római katolikus egyház pedig a kormányzati korlátozások ellenére is erős hatással volt a terület lakosságára.

A vajdaság abban különbözött a többi lengyel kerülettől, hogy a parasztság kezén lévő földterületek aprók, mindössze 1-3 hektárosak voltak. Rzeszówban igen erős volt a népi mozgalom hagyománya – itt alakult az első parasztpárt is –, az értelmiségi közeg azonban alacsony számarányban volt jelen, például csupán 1963-ban alapult az első helyi főiskola. Mindemellett érdemes megemlíteni, hogy jelentős létszámú ukrán kisebbség is képviseltette magát. Az elmaradott, szegény régiót, ahol a munkanélküliség kifejezetten magas volt, a központban igencsak alulértékelték.

Az előadó kifejtette, hogy az 1956-os, Lengyelországra is fontos befolyással bíró folyamatokra (az SZKP XX. kongresszusa, a poznani tragikus júniusi események) mindig egy kicsivel később reagált a terület lakossága. Még Lengyelország (ahol a többi szocialista országgal szemben többpártrendszer volt) ebben a távoli szegletében is érezhető volt, hogy a kommunista párt kezéből kezdett kicsúszni a hatalom: 1956-ra valóban válságát élte, egyre több kritika érte. A poznani események a Rzeszówi Vajdaságban sztrájkokban, béremelések követelésében, panaszlevelek áradatában és az egyéni visszaélések éles kritizálásában kristályosodott ki. Bukała külön kiemelte, hogy ez év szeptemberében a vajdaságban egyfajta civil mozgalom bontakozott ki, amely a hittanoktatás visszaállítását kezdte el követelni. A gyermekek nem mentek iskolába, a szülők pedig addig sztrájkoltak, amíg végül a helyi hatalom engedett. Az ukrán kisebbség is mozgolódni és szerveződni kezdett.

Gomułka – aki egyébként a Rzeszówi Vajdaság szülötte volt – hatalomra kerülése után sem csillapodtak a kedélyek, bár egyre több szimpátiatüntetés szerveződött mellette. Újabb követelések jelentek meg: személyi változásokat, a mezőgazdasági politika reformját kívánta a nép, sőt olyan igény is megjelent, hogy például a katyńi mészárlás körülményeit vizsgálják ki alaposan. A pártban bekövetkező szimbolikus változásokat és Gomułka ígéreteit túldimenzionálta a vajdasági lakosság, amely egyre türelmetlenebb lett, és már maguk a párttagoknak számító fiatal újságírók is mozgolódni kezdtek. Mint azt az előadó kifejtette, a késedelmes reagálás magára a hatalomra is jellemző volt, ám idővel a vajdaságban a téeszek 78 százalékát megszüntették, a téeszesítés eszményét pedig tulajdonképpen a jövőre vonatkozó célok közé illesztették.

Mariusz Krzysztofinski, az IPN munkatársa a lengyelországi Katolikus Egyház és a paraszti kérdés közti kapcsolatról beszélt az 1944-1989 közötti időszakot tekintve. Mint elmondta az egyházi képviselők többségi vidéki származású volt, máshogy tekintettek a földre, mint a fővárosban. Az egyház, amelyre mindig számíthatott a földalatti mozgalom, egészen 1947-ig nem került formális támadás után. Az előadó által elmondott korszakolás szerint az 1947-1956 közötti évek a kollektivizálás erőltetésével teltek, továbbá ebben az időszakban az egyház folyamatos támadás alatt állt. 1956 fontos határvonalat jelentett, hiszen a hatalom visszavonulót fújt, 1978-ban, Karol Wojtyla megválasztása után pedig a pápa vezetésével, erkölcsi támaszával áttörték a félelem gátját, ezt követően már nem csupán morálisan kerültek szembe a hatalommal. Az egyház képviselőit a legtöbb kommunistaellenes mozgalomban megtalálhattuk, olykor beszédet mondtak a tiltakozó gyűléseken, olykor pedig kereszteket vittek körmenetszerűen a sztrájkoló felvonulók előtt.

előző oldal következő oldal 4 / 5