„Négy gyermek holtteste került elő egy családi ház kútjában a Debrecen melletti Alsójózsán.” – „Brutális vallási szekta áldozata lett egy borsodi férfi.” – „Ismeretlen tettesek több mint ötven ember földi maradványait hantolták ki a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Pusztataskonynál.”
Ha léteztek volna bűnügyi hírek a késő bronzkori Magyarországon, időről időre ezek a címek indították volna a beszámolókat – már ha az ilyen történetek egyáltalán szokatlannak számítottak volna akkoriban. De vélhetően nem voltak azok.
A késő bronzkori hulladékgödrökbe dobott, akár utólag manipulált holttestek az elmúlt két évtized talán legfurcsább régészeti felfedezései. A szokatlan helyen, még szokatlanabb állapotban előkerült emberi maradványok első pillantásra egy idegen, számunkra bizarr világról tanúskodnak – de mit árulnak el a háromezer éve élt közösségek gondolkodásáról? Kik lehettek ezek az emberek? Talán valamiféle kegyetlen, mágikus szertartásnak estek áldozatul, esetleg a társadalom kiközösített, megvetett tagjai voltak? Az újabban előkerült leletek egyre inkább arra utalnak, hogy az igazságot egész máshol kell keresnünk.

Halottak a temetőben, holttestek a szemétben

A közép-európai bronzkorban számos temetkezési szokás létezett az egyszerű temetéstől a gazdag, kőkamrás halomsírokig. Az i. e. I. évezredre Európa-szerte a legelterjedtebb rítussá a hamvasztás vált: a kisebb-nagyobb csoportokban elhelyezett urnákból álló temetők Magyarország területén is megtalálhatóak. Az egy-egy csoportra, időszakra jellemző, kötött temetkezési rítus miatt a régészetileg jól tanulmányozható temetők egészen az 1990-es évek elejéig elvonták a figyelmet a települési objektumokban talált emberi maradványok problémájáról, a magyar kutatás gyakorlatilag csak az elmúlt néhány évben kezdett a kérdéssel komolyabban is foglalkozni.

Holttesteket tartalmazó gödrök mindhárom késő bronzkori kultúránk településein előfordulnak. A Dunántúlon egyelőre még csak Gór-Kápolnadombon került elő ilyen objektum: az urnamezős telep egyik „áldozati” gödre három felnőtt, meglehetősen robosztus férfi holttestét rejtette. Az antropológiai vizsgálat során kiderült, hogy a halottak idegen, keleti jellegeket hordoznak, ezért a halálukat egy harci eseménnyel is összefüggésbe hozták. A korai elképzelések szerint a helyben lakó urnamezős közösség egy sikeresen visszavert ostrom során elesett támadók holttestét vethette a szemétre.

A Dunántúllal szemben Magyarország keleti-északkeleti részén ma már nagyjából száz, embercsontokat tartalmazó objektumról van tudomásunk: legtöbbjük a Gáva-kultúra területéről ismert, de elvétve a Kyjatice-kultúra emlékanyagában is előfordulnak. Az előbbi esetében külön izgalmas, hogy a „normális” (a korszakra másutt általánosan jellemző), urnasíros temetők eddig csak három lelőhelyen kerültek elő, a Kyjatice-kultúrában való intenzív előfordulásuk (Ludas – Varjú-dűlőn például több mint hatvan ilyen gödröt tártak fel) pedig éppen a rengeteg temetkezőhely ismeretében rendkívüli.
Hiába ismerünk azonban egyre több példát, a „nem klasszikus” temetkezési környezetben talált holttestek megjelenése annyira változatos, hogy a leletek között egyelőre semmiféle összefüggés nem mutatkozik. A tetemek magányosan vagy csoportosan, nemre, korra és állapotra való tekintet nélkül, tároló- vagy hulladékgödörként hasznosított vermekben, kutakban vagy a települést kerítő árkokban jelentkeznek. A holttestek egy része épségben, legtöbbjük viszont erősen hiányos állapotban került elő: gyakran csupán egy-egy csont (koponya- vagy állkapocstöredék, hosszúcsont) hevert a hétköznapi hulladék között. Igen gyakori, hogy ugyanazon a lelőhelyen belül több, emberi maradványt tartalmazó objektum is található.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2014. tavasz számában olvasható.