Óraműves nagypapától öröklött kézügyesség, néhány négyzetméter linóleumpadló, nagy adag vagányság, jókora szerencse és máris minden adott ahhoz, hogy egy húszas évei elején járó fiatalember úgy gondolja, szembemegy a sorsával: útjába áll a saját és családja meghurcolásának, esetleges kiirtásának.

A vészkorszak alatti üldöztetés idején az embermentést sok esetben előzte meg önmentés, például az elhurcolt személy megszökött a munkásszázadból, halálmenetből, majd ezután kért segítséget, de ugyanez fordítva is megesett. Az itt bemutatott Káldori Endre útját a környezetében élő személyek egyengették. Történetéből kiderül, az önmentés szálait át és átszőtték azon katonai és civil személyek segítő cselekedetei, akik ha úgy adódott, figyelmeztették őt a közelgő veszélyre, de ha kellett, félre pillantottak és mélyen hallgattak: mentették, hogy menthessen.

Egy kis szerencse is elkél

Az embermentés eszköztárában kiemelkedő fontosságú volt azon dokumentumok megléte, amelyeknek az üldözöttek sokszor életüket köszönhették. Ennek egyik járható útját jelentette a védettség, felmentettség bizonyítása a semleges országok és nemzetközi segélyszervezetek által kiállított különféle véd- és menlevelekkel, másrészt a munkaszolgálat esetén a honvédségi kivételezettséget, a katonai alkalmatlanságot igazoló iratokkal. A hatóságok kezéből azonban ki lehetett csúszni illegalitásba vonulással, a hamis személyazonosság megszerzésével.

A Káldori Endre veszélyes vállalkozása mögött meghúzódó motivációk feltárásához meg kell ismerkednünk azokkal a családi és egyéb körülményekkel, amelyek közrejátszottak irathamisító, mentő- illetve önmentő tevékenysége kibontakozásában. Endre 1919-ben született, mire katonaköteles korú lett, addigra a magyar kormány a zsidó legénység helyét már nem a fegyveres honvédek között jelölte ki. A húszéves, habitusát tekintve optimista, jó kedélyű fiatalember igyekezett mindennek a pozitív oldalát meglátni. Munkaszolgálata alatt sok régi barátjával került egy századba, akikkel javarészt a zsidó cserkészcsapatban keveredett barátságba. A fiúk a fegyvertelen szolgálatot kalandos időszaknak fogták fel és élték meg. Sokat és keményen kellett ugyan dolgozniuk, de ennivalójuk akadt és mindig volt kedvük a különféle heccekre, ugratásokra, akár egymás, akár egy kicsit a honvéd keret kárára is. Ennek dacára Endrének már 1940 elején is érzékelnie kellett, nem várnak könnyű idők családjára. 

Káldori egységét – régi és újonnan szerzett baráti körével együtt – 1944-ben Budapesten a Váci útra, egy katonai felszerelések korrózióvédelmével foglalkozó hadiüzembe osztották be. Habár fejük felett már gyülekeztek a viharfellegek, ismét jó társaság verődött össze, amelynek tagjai nem engedtek derűlátásukból és életszeretetükből. A jópofa, fiatal srácok lassan elnyerték parancsnokuknak, Somogyi Károlynak is a szimpátiáját. Felettesük nagyon tisztességesen bánt velük, gyakran hazaengedte őket szabadságra, a nyilas hatalomátvétel után pedig egyszerűen szélnek eresztette a század legénységét. Somogyi emellett saját szülei papírjait az üzem eredeti, zsidó tulajdonosainak adta, a nyilas kormány alatt üldözötteket bujtatott és még folytathatnánk a sort. Emberi helytállásáért kiérdemelte a Yad Vashem Világ Igaza kitüntetését.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2014. tavasz számában olvasható.