A törökök szerencsenapja: augusztus 29.

2012. augusztus 29. 14:15 Fodor Pál

Korábban

Káfirisztán lágyéka átszúratott

1521. május 18-án útnak indultak a szultán vezette hadak, hogy véglegesen leszámoljanak az „õsi” ellenséggel. Konkrét céljuk az volt, hogy „Magyarország székhelyéig, Budun (Buda) városáig” vonuljanak. Az ifjú és a hadvezetésben járatlan uralkodó azonban nehezen tudott dönteni abban a kérdésben, hogy melyik útvonalon törjenek be az országba. A török vezérek egy része azt ajánlotta, hogy a Száva-parti Szabácsot foglalják el, majd ott hidat verve a Duna-Száva közti Szerémségen keresztül forduljanak rá a Duna mellett Budáig futó hadiútra.

A másik tábor azon a nézeten volt, hogy Nándorfehérvár, a magyar védelmi rendszer legerõsebb várának megszerzése nélkül kockázatos lenne a behatolás. A szultán végül úgy határozott, hogy a nagyvezír a mellé adott csapatokkal ostromzárat vonjon Nándorfehérvár köré, maga pedig a fõerõkkel Szabács ellen vonul. Ez a döntés, amely megosztotta a török erõket, nagy mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a hadjárat nem érte el eredeti célját, és Magyarország fõvárosa - és talán fõerõi is - átmenetileg megmenekültek.

Az európai hadtest katonái július elsõ napjaiban érték el a Száva déli partján álló, mocsárral övezett Szabácsot. A parancsnokok (bánok), a Sulyok-testvérek magára hagyták a várat, így a védelem a Logody Simon és a Thorma András helyettes bánok által vezetett pár száz fõs õrségre maradt. A törökök körülzárták a várat, és néhány napos elõkészület után, anélkül, hogy az ostromágyúkat bevárták volna, július 7-én véres rohammal elfoglalták azt.

A kortárs török krónikás így értékelte Szabács megszerzésének jelentõségét: „nem csak Üngürüsz (Magyarország), hanem Frengisztán (Nyugat-Európa), sõt egész Káfirisztán (a keresztény világ) lágyéka átszúratott”. Idõközben megérkezett a szultán is, és elrendelte, hogy sietve építsenek hidat a Száván. Egyúttal magához rendelte a Nándorfehérvárt zár alatt tartó nagyvezírt, hogy az egyesült haddal a terv szerint észak felé hatoljon be Magyarországra.

A nagyvezír azonban nem mozdult, a megáradt Száva pedig július 19-én elmosta az éppen elkészült hidat. Mivel a nagyvezír idõközben elfoglaltatta a Nándorfehérvár átellenében fekvõ Zimonyt, s így lehetetlenne tette a vár kívülrõl történõ élelmezését, a szultán is meggondolta magát. Lemondott a magyarországi betörésrõl („csupán” a Szerémséget dúlatta fel portyázóival), a derékhaddal átkelt a túloldalra, s Nándorfehérvár alá vonult.

A legalább ötvenezer fõre rúgó birodalmi török sereg megjelenése szinte reménytelenné tette a védõk helyzetét. Annál is inkább, mert bánjaik (egyikük az ekkor még kiskorú Török Bálint volt, Gárdonyi halhatatlan regényének és további augusztus 29-ék fõhõse) õket is sorsukra hagyták. A védelmet ehelyütt is a két vicebán, Oláh Balázs és Móré Mihály irányította. A védõsereg összesen valami 700, vegyesen magyar és szerb katonából és egy-két ezer városi polgárból meg menekült parasztból állott. Külsõ segítségre nem számíthattak, mivel a magyar határvédelem maradék erõit lekötötték a törökök elterelõ hadmûveletei. A király ugyan táborba szállt, de még hetekig tartott, amíg valamire való sereg gyûlt össze körülötte.

A nádor ugyancsak késlekedett, õt a saját lakodalma foglalta le egészen július végéig. Augusztus elsején megkezdõdött a módszeres ostrom, vagyis a város és a fellegvár falainak szüntelen ágyúzása, amit csak a rohamok szakítottak meg idõnként. A következõ hetekben a védõk három általános és számtalan kisebb rohamot vertek vissza, jóllehet a falak és a tornyok mindenütt omladoztak, fogytán volt az élelem és a lõszer, s idõközben elesett a város is. Augusztus 27-én a törökök felrobbantották a fellegvár legfontosabb védmûvét, a Kõlesnek (a szerbek által „nye bojsze”: ne félj-nek) nevezett tornyot, majd 28-án Móré vicebán árulása folytán elfogták az õrség királyhoz küldött hírvivõjét.

A védõk ekkor kilátástalannak ítélve sorsukat, szabad elvonulás fejében felajánlották a vár átadását. Feltételeiket a szultán elfogadta, így 1521. augusztus 29-én délben az õrségbõl megmaradt 72 katona és hozzátartozóik kivonultak a kitárt várkapun. Az „elsõ” augusztus 29. eredményei óriási boldogsággal töltötték el az ifjú szultán szívét. Igaz, egy lendülettel nem sikerült lerohannia Magyarországot, mégis élete elsõ igazi diadalát aratta e napon. Megszerezte az ország biztonságának kulcsát, mostantól fogva Magyarország tárva-nyitva állt csapatai elõtt.

A vár elfoglalásával nemcsak Magyarország megszállását kezdte meg, de egyúttal olyan támaszpontot szerzett, amely a következõ évtizedekben, századokban a birodalom balkáni uralmának egyik központja, biztosítéka lesz. (El is keresztelték a „hitharc házának”, jóllehet a mindennapokban jobbára a Belgrád vagy Magyar Belgrád néven emlegették.) Nem csoda hát, ha a szultán örömében azt a nagyúri gesztust is megengedte magának, hogy a legyõzöttek életben maradt vezetõit kaftánokkal (díszköpenyekkel) ajándékozza meg.

A gondolat, hogy augusztus 29. számára szerencsenap lesz, s hogy a vitézül harcoló ellenfél megbecsülése csak növeli a gyõzelem fényét, valószínûleg ekkor vert gyökeret a nagyravágyó uralkodó lelkében.

előző oldal következő oldal 2 / 7