Az amerikai történelem ismétli önmagát

2011. július 26. 09:02

225 éve a maihoz kísértetiesen hasonló körülmények taszították a politikai szakadék szélére a hatalmas adósságheggyel küszködő Egyesült Államokat, de akkor az erős vezetésnek sikerült úrrá lennie a társadalmi-gazdasági válságon. A történészek szerint a mai krízis nem a kompromisszumkeresés ideje, de még korai a demokrácia haláláról beszélni.

Korábban

Az ideges amerikaiak türelmetlenül várják augusztus 2-t, amikor a kongresszus végre dönthet a pénzpiacok megnyugtatását célzó válságplafon megemeléséről. Mint ahogyan sokan fogalmaznak, ilyet nem látott még Amerika, a történészek azonban vitatkoznak a kijelentéssel. A patthelyzetért felelős tényezők ismerősek lehetnek az Egyesült Államok első polgárháborújának idejéből: a kutatók az 1786-os Shays-felkelésből azt a következtetést vonták le, hogy az állóháborút ritkán lehet kompromisszumok árán megnyerni, ehhez az kell, hogy egy domináns párt felülkerekedjen a másikon.

„Vannak olyan idők, amikor csak az egyik fél legyőzésével hozhatók meg a szükséges reformok” – summázta Richard Striner, a marylandi Washington College történészprofesszora. „Csak a déli rabszolgaállamok két vállra fektetésével diadalmaskodhatott Lincoln és a republikánus vezetés, s így tudták felszabadítani a rabszolgákat” – tette hozzá.

A Shays-felkelés is krízishelyzetnek számított, amely gazdasági gondokkal és politikai felfordulással volt terhes. A függetlenségi háborúban az ország komoly adósságot halmozott fel, amit a „nagy kormány” koncepcióját elvető gyarmatosítók ellenkezése miatt nem tudtak visszafizetni, a konföderációs cikkelyek ugyanis gyengítették a központi kormányzat hatalmát. Az eredmény: anarchia. Mivel a szövetségi kormány nem emelhetett adókat, az államok léptek mozgásba és maguk vették fel a harcot az adósság ellen. Az olyan államokban, mint amilyen Massachusetts, a bankárok rátették a kezüket a farmerek ingatlanjaira, a lakókat pedig az adósok börtönébe zárták – néhányan ekkor úgy vélték, hogy az ország hamarosan darabjaira hullhat.

Massachusetts vezetői nem úgy viselkedtek, mintha érdekelné őket az emberek sorsa – magyarázta Daniel Klinghard, a The Nationalization of American Political Parties, 1880-1896 című könyv szerzője. „Az állami törvényhozás elvesztette realitásérzékét” – fogalmazott Klinghard. Ez volt az a pont, amikor Daniel Shays fellépett a történelem színpadára. A massachusettsi farmer éveken át harcolt a függetlenségi háborúban, de miután hazatért, már nem volt hol álomra hajtania a fejét; úgy döntött, visszavág a hatalomnak. 1786-ban magánhadsereget szervezett, amellyel megrohamozta az adósok bíróságát, s csapataival már az állami fegyverraktárt fenyegette, amikor Samuel Adams, a bostoni Tea Party egyik szervezője Shays elfogására szólított fel; a lázadókat az állami milícia végül lefegyverezte, sokakat kivégeztek, de a rebellió értelmi szerzőjét felmentették a vádak alól.

A Shays-felkelés 'rendezése' egy az országot a végletekig paralizáló politikai kérdésre irányította a figyelmet – magyarázza Klinghard. Az országban két markáns nézet feszült egymásnak, a föderalisták – élükön Alexander Hamiltonnal – az erős nemzeti kormányban és elnöki hivatalban hittek, míg a Thomas Jefferson-féle tömörülés az államoknak adott volna nagyobb mozgásteret. Ennek a dilemmának lehetünk ma is tanúi: milyen nagynak szabad lennie a szövetségi kormánynak, s mekkora hatalommal kell rendelkeznie? „Ez a vita az új köztársaság természetéről folyt. Shays egy egyszerű, mezőgazdaságon alapuló berendezkedésért küzdött, az olyan emberek, mint Hamilton, robosztus kormányt akartak” – mondta el Klinghard.

Shays alaposan ráijesztett az emberekre, ezért a törvényhozók az erős jogosítványokkal bíró szövetségi kormány mellett törtek lándzsát. Egy évvel a lázadás után újra összejöttek, s megszövegezték az alkotmányt, amely nagy hatalommal ruházta fel a szövetségi kormányt és a végrehajtó hatalom fejét, az elnököt. De ugyanez a hatalmi játszma ismétlődött meg a polgárháborút megelőző években is, hiszen az adósságplafonhoz hasonlóan Barack Obama elődei is tolták maguk előtt a rabszolgaság kérdésének problematikáját.

A történészek szerint a krízishelyzeteket csak az oroszlánként harcoló, komoly karizmájú, „alfa-hím” elnökök oldhatják meg – ilyen volt Abraham Lincoln is, aki néha kegyetlenül, politikai ketrecharcosként küzdött – fogalmazott Striner, a Father Abraham könyv szerzője. Lincoln már jóval elnökké választása előtt azon dolgozott, hogy eltöröljék a rabszolgaságot az országban. Egyik 1862-es levelében azt írta: nem fogja a rabszolgák felszabadítását szorgalmazni, ha az elnyomásuk megőrzi az Uniót. „Ez valami hanta volt, megtévesztette a fehérek felsőbbrendűségét hangoztatókat” – mondta Striner, aki szerint a mai vezetésnek is volna mit tanulnia Lincolntól.

Ugyan az elektronikus és írott sajtóban kevesen temetik a demokráciát, a Washington Post-ABC News által végzett közvélemény-kutatás sokat elmond az emberek vészesen fogyó türelméről: ezek szerint az amerikaiak nyolcvan százaléka elégedetlen a szövetségi kormányzat működésével. A történelem pedig azt mutatja, hogy a belső törésvonalak halálra ítélhetik a demokráciát, ezt érezték a Shays-felkelést leverő vezetők is – így Striner, aki figyelmeztet: Periklész után a világ első demokráciája, az athéni is a csapnivaló politikai vezetés miatt hunyt ki, ráadásul a Shays vezette lázadás belső feszültségei az Egyesült Államok „politikai DNS-ei” maradtak.