Kedves Olvasó,

mindig is szerettem volna többet megtudni a nemzet nagy özvegyeiről: vajon mi lett Batthyánynéval, Damjanichnéval, Telekinével vagy éppen Nagy Imre feleségével azok után, hogy férjükkel cudarul elbánt a sors. Sajnos a történelemtankönyvekben sosem marad rájuk hely, pedig megdöbbentő és tanulságos életsorsok bontakoznak ki a gyász és az özveggyé válásukat rendszerint kísérő elnyomás sötét évtizedeiből.

A Múlt-kor őszi száma ezúttal csak a XIX. századi asszonyokat mutatja be (a XX. századiakkal egy később foglalkozunk). Arad özvegyein keresztül világosan kirajzolódik a nemzet kollektív tragédiája. Fájdalmukat a Habsburg-önkény a megaláztatás legapróbb trükkjeivel fokozta, amit csak tetézett, hogy nem egy alkalommal – például Láhnerné esetében – egyesek visszaéltek a honvédözvegyek nevével, és a nevükben rendeztek privát gyűjtést a „rászorulóknak” – azaz saját maguknak. Ennyi megpróbáltatást összességében elviselni nem lehetett könnyű – nem is sikerült mindannyiuknak.

Persze egyoldalú történelemszemléletről tanúskodna, ha csak azokat említenénk, akik összeroppantak e rettentő lelki terhektől. Voltak azért olyanok is, akik gyorsan feltalálták magukat a szabadságharc leverését követően. Zichy Karolina, Batthyány Lajos sógornője – és nem mellesleg szeretője – Genfbe emigrált, ahol Klapka György oldalán nagymértékben előmozdította mind az emigráció, mind pedig a saját ügyét: gyermeke született Komárom hős védőjétől, miközben férje – fogságából kiszabadulva – magyarországi életre rendezkedett be. Talán a legszebb búcsúlevelet Poeltenberg Ernő írta feleségének: „Gondolatban szorosan magamhoz ölellek…”

A lovagot másnap kivégezték, de a család – felesége és lánya révén – a mai napig jelen van Badacsonytomajban. A Balaton partjára kellett utaznom, hogy a helyi tájházban felleljem azokat az eddig széles körben nem ismert családi fényképeket és festményeket, amelyeken a kivégzett tábornok mellett felesége (ő a 4. aradi özvegy, akiről a helytörténeti gyűjteménynek köszönhetően fennmaradt ábrázolás!), lánya és unokái is meg lettek örökítve.

A tájházba belépve egyébként kedves felirat fogadja a látogatót: „Népünk, nemzetünk történetét csak úgy ismerhetjük meg, ha a régmúlt idők tárgyi emlékeit megőrizzük.” E sorok ismeretében kérem Badacsonytomaj polgármesterét, hogy a tájház további sorsáról szíveskedjék felelősséggel gondoskodni, mert annak felszámolása esetén pótolhatatlan ritkaságokkal lesz szegényebb a magyar történettudomány.

„Mit Istennek megfejthetetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal” – írta 1849. augusztus 11-i búcsúkiáltványában Görgei Artúr. Nos, eme férfias kiállásból nem egy esetben büszke tartású nők hősies helytállása lett.

Gondolatban öleljük szorosan magunkhoz ezeket az asszonyokat.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2010. ősz számában olvasható.