A családon belüli erőszak a leggyakrabban láthatatlan marad. Pedig a párkapcsolatban megnyilvánuló szóbeli bántalmazás, fenyegetés, lelki erőszakoskodás, féltékenység, a problémák eltussolása, a testi sértés, szexuális kényszer, anyagi függésben tartás története a szerelemmel egyidős. Az áldozatok védelmét Franciaországban már 1825 óta jogszabály biztosítja, ám a gondolkodásmód csak nagyon lassan változik.

A nő bűnös státusza egészen a francia forradalomig igazolta a férj mindenhatóságát

A szexuális erőszakról szóló ügyek tabunak számítottak. A nők szégyenérzete és az orvosszakértők járatlansága nem tette lehetővé a nők számára, hogy bebizonyosodjék: férjük megerőszakolta őket. Minthogy a házasság elsődleges célja a gyermeknemzés volt, a szexuális együttlét olyan kötelességnek számított, amelyet a feleségnek engedelmesen el kellett végeznie.

Ez az oka annak, hogy a XIX. században nem használják a „házasságon belüli nemi erőszak” kifejezést. Ezzel szemben, a házastársak közötti szemérem elleni vétséget első alkalommal 1839-ben ismerik el. „Természetellenesnek” ítélt gyakorlatokról (felláció, szodómia) van szó, amelyeket azzal a céllal hajtanak végre, hogy erkölcsileg ártsanak a személynek.

Balzac hiába hangoztatta már 1830-ban, A házasság élettana című művében (figyelmeztetve a brutális férjeket, hogy figyeljenek a szerelem dolgaiban tájékozatlan szüzekre): „Soha ne kezdd a házasságot nemi erőszakkal.” Egészen az 1980. december 23-i törvényig kell várni, hogy a házasságon belüli nemi erőszakot jogilag elismerjék. De a gondolkodásmód csak lassan fejlődik: az első pert 1990. szeptember 5-én indítják.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2010. tavasz számában olvasható.