Minden ételek elsője. Minden beteg gyomor gyógyítója. Minden gazdagság forrása. És természetesen minden magyar ízek eldorádója.

A káposztát rögtön a legelső magyar regény a magos heraldikai címerpajzsra emeli – a naplóíró Mikes Kelemen azt a vágyálmát rögzíti, hogy egy egész könyvet szándékozik a káposzta nagyszerűségének szentelni. (Fájdalom, hogy sosem írhatta meg.) De azt tudjuk: a Törökországi levelekben a drinápolyi napokat úgy jellemzi, hogy saját gasztronómiai (káposztai) metaforájában a mezítlábas olvasó is megérthesse az időtlen bujdosó univerzális léthelyzetét. „Jobban szerettem volna káposztásfazék lenni Erdélyben, mintsem kávét ivó fincsája a császárnak.”

Miféle is ez a remek címernövény? – sok ditirambot írtak róla. Egyet azonban biztosan mondhatunk: szeressük úgy, ahogy a mi Mikesünk beszél a „kapros és téjfellel béboríttatott káposztáról”. Ő a kész műremeket, a nagy mű-egészet egy igen finom, szinte álombeli miniatúra éteri képének festi – amely „távulrúl úgy tetszik, mint egy kis ezüstből való hegyecske, amelyről ha leveszik azt a lágy ezüstfedelet, alatta drága fűet lehet találni!”

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2010. tavasz számában olvasható.