Az indiai függetlenség pillanata

A sómenettől a függetlenségig

Nem sokkal ezután Gandhi megkezdte leghíresebb kampányát: 1930 márciusában dördült el a startpisztoly, s megkezdődött az egy hónapos, Ahmedabadból Dandiba tartó „sómenet”, amely során a brit monopóliumot megsértve, híveivel sót nyert az óceán vízéből. A vezető ezzel a regionális, az etnikai és osztályellentéteket kívánta áthidalni, sóra ugyanis mindenkinek szüksége volt, a tömegeket mobilizálni tudta, s a kongresszust sem idegenítette el magától. A Gandhi és Lord Irwin között megkötött paktum (1931. március) az összes politikai fogoly szabadon engedését helyezte kilátásba, Gandhi pedig lemondván a polgári engedetlenségi mozgalmáról, a Nemzeti Kongresszus egyedüli reprezentánsaként részt vehetett a londoni második kerekasztal konferencián.



Az 1935-ös India kormányzásáról szóló törvény három fő célt tűzött ki: laza szövetségi berendezkedés, a tartományi önállóság elérése és a kisebbségi érdekek megvédése. Mohamed Ali Dzsinnah, a Muszlim Liga éves értekezletén a később lahorei nyilatkozat néven ismertté vált dokumentum elfogadására szólította fel az egybegyűlteket, amely Indiát két különálló szuverén államra, egy hindura, és egy muzulmánra osztotta volna – jóllehet Pakisztán megalapításának az ötlete már 1930-ban felvetődött, az rendszerint – mint ahogy ebben az esetben is – süket fülekre talált.

Az első világháborútól eltérően – noha Linlithgow alkirály sem egyeztetett a gyarmat képviselőivel – az indiaiak kevésbé fogadták lelkesen India hadba lépését a szövetségesek oldalán (a brit indiai hadsereg az egyik legnagyobb önkéntes egység volt, 205 ezer emberrel). Az angliai csata alatt sokak várakozása ellenére Gandhi nem folytatta a polgári engedetlenségi mozgalmát, mondván, nem a „lerombolt Nagy-Britannia hamujából” szeretné India függetlenségét megszerezni. A világháború alatt két fontos mozgalmat kell megemlíteni: egyik az Azad Hind, a Szingapúrban 1943-ban megalakult emigráns indiai kormány, amelyet a Nemzeti Kongresszus egykori elnöke, Szubhasz Csandra Bosze vezetett – ő a tengelyhatalmakkal is kapcsolatba lépett a brit uralomtól való megszabadulás érdekében.



A kiváló szervezőképességgel megáldott, 1920 és 1941 között tizenegyszer bebörtönzött Bosze britellenes magatartására csak olaj volt a tűzre a Dzsallianvalla Baghban történt mészárlás. A félistennek tartott, kalandos életű parancsnok – egyszer közel 700 kilométert utazott gumicsónakkal, hogy egy japán tengeralattjáró Tokióba vihesse – egykori hadifoglyokból és expatriált indiaiakból Japán közreműködésével 40 ezer fős nemzeti hadsereget (INA) szervezett. A segítséggel azonban nem sokra mentek, s a logisztikai nehézségeknek és a gyenge fegyvereknek köszönhetően a tiszavirág-életű kezdeményezés hamarosan elhalt, Bosze pedig feltehetően ekkor életét vesztette. A partizán hadsereg legendája mégis tovább élt: a később árulásért elfogott INA-tagok 1945-ös tárgyalásának közvetítését a nagyobb zendülés elkerülése végett a brit kormány megtiltotta a BBC-nek. Sok történész szerint az INA, és a hadsereg feloszlatását követő lázadások voltak azok a tényezők, amelyek megadták a végső lökést India függetlenségének.

A másik lényeges momentum a Quit India mozgalom meghirdetése volt, amely a háborúba való belépés elleni protestálás jegyében született. Gandhi híveit ismét engedetlenségi kampányra hívta, s felszólította követőit, hogy független népként viselkedjenek, s ne tartsák be a brit törvényeket. Az indiai-burmai határ felé közeledő japán hadseregtől való félelmében Nagy-Britannia újra Gandhi letartóztatásáról döntött, a kongresszust pedig betiltották, amire egész Indiában sztrájkok és demonstrációk kezdődtek; indiai földalatti mozgalmak az egész országban autóba rejtett pokolgépeket hoztak működésbe és kormányépületeket gyújtottak fel. Az ország legnagyobb részén ezek a csoportok vették a kezükbe a kezdeményezést, a Quit India pedig 1943-ra megszűnt létezni – sokan ezért ma már egyértelműen kudarcnak tartják a kezdeményezést.



A Quit India kampányt a haditengerészet bombayi egységeinek sztrájkja követte, Karacsitól egészen Kalkuttáig húszezer tengerész tagadta meg a szolgálatot, mondván, rosszak a munkakörülmények, elégtelen az élelemmennyiség, a kötelékben pedig burjánzik a rasszizmus. A Bolsevik-Leninista Indiai Párt felhívására Bombayben egynapos általános sztrájk vette kezdetét, amely futótűzszerűen terjedt szét az egész szubkontinensen.

Clement Atlee brit miniszterelnök annak érdekében, hogy minél több politikai és gazdasági kapcsolatot tartson fenn egy már független Indiával, nem késlekedhetett tovább a dekolonizáció ügyében. 1947. június 3-án Lord Mountbatten bejelentette a brit indiai birodalom felosztását egy szekuláris Indiára és a muzulmán Pakisztánra. A felosztást – Gandhi ezt végig ellenezte – az emberi történelem legnagyobb népességvándorlása követte: 15 millióan lépték át a határt, hinduk és muzulmánok új hazát keresve. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1949. november 26-ra lett kész az új alkotmány megszövegezésével, míg 1950. január 26-án az Indiai Köztársaságot hivatalosan is kikiáltották, amelynek első elnöke a posztot tizenkét évig birtokló Radzsendra Praszád lett.

1. Az erőszak kudarca
2. A sómenettől a függetlenségig

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

tél
Múlt-kor magazin 2021

• A popzene és a politika az 1980-as és 1990-es években
• Holländer Margit lágerélményei
• Göring, az élvhajhász náci
• A középkori élet hét legkülönösebb veszélye
  
• A két Karátsonyi-kastély Beodrán
• A magyar könnyűzene az 1980-as években
• Az indián fogságnaplók üzenete
• Szendrey Júlia világai
• Vacsoraversenyek az 1930-as évek Budapestjén