Vásárcsarnokok születése
2009. december 15. 19:51 Balázs Bálint
Budapest a városegyesítéstől a világháborúig terjedő időszakban vált egész Európában páratlan gyorsasággal növekvő várossá, igazi nagyvárossá, amelynek modern közszükségletek egész sorára kellett megoldást találnia. A modern nagyváros élelmiszerellátását biztosítani képes közélelmezési intézményrendszer alapjait végül, európai minták alapján, nehézségek miatt megkésve, három évtizedes újragondolás nyomán, de maradandó érteket alkotva sikerült megteremteni. Kik álmodták meg, kik építtették föl Budapest ma is nyüzsgő vásárcsarnokait?
Mértéktartó, egységes kép
A városegyesítéstől (1873) a millenniumig a főváros lakossága megkétszereződött, Budapesten egy negyed évszázad alatt Európában is páratlanul gyors gazdasági növekedés, közlekedési és kereskedelmi forgalombővülés zajlott le. Az elegáns paloták és a nyomorúságos ágybérletek egyszerre jellemezték e kort, s közben a millenniumi készülődés az ezeréves múlt teljesítményének látványos bemutatása a városvezetőket nagyvonalú gesztusokra sarkallta.
Budapest hirtelen népességnövekedéséhez képest a közellátás reformja, a csarnokok hálózatának kialakítása meglehetős késéssel merült csak föl. Kamermayer Károly az árucsarnokok ügyében készült 1882-es emlékirata szerint először zsibárucsarnok építésre tettek előterjesztést. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1889-ben megállapította: „…a főváros megnövekedése és a mesés fejlődése folytán a modern közszükségleteknek egész sorozata állott elő (…) Ilyen érett közszükségletté vált immár az élelmezési vásárcsarnokok intézményének meghonosítása (…) [melyek azonban] ne a terekre, hanem a házsorba építtessenek.”
A vásárcsarnoki intézmény a fővárosban 1897-ben lépett működésbe, ekkor nyitotta meg kapuit a központi és az első négy kerületi vásárcsarnok. Ezt 1902-ben és 1903-ban követték újabbak s létrejött a máig ismert hálózat: Batthyányi-tér (II. kerület), Hold utca (V. kerület), Hunyadi-tér (VI. kerület), Klauzál-tér (VII. kerület), Rákóczi-tér (VIII. kerület), Vámház-körút (IX. kerület). A belvárosi és a ferencvárosi csarnokot a kerület határára épített Központi Vásárcsarnok váltotta ki.
A csarnoképítéssel az akkor tíz kerületéből álló fővárosnak kettő kivételével sikerült lefedni a lakosságot - csak az alacsonyabb urbanizáltságú Kőbánya és Óbuda maradt ki. A fővárosi csarnokhálózat kijelölésekor a környék laksűrűségét is figyelembe vették, s a kerületi csarnokokat a legsűrűbben lakott tömbök (6-900 lakó/hektár) tőszomszédságában emelték.
A mértéktartó, egységes képet mutató csarnoképületek sora a városon belül egyedülálló építészeti értéket hordoz. Vadas Ferenc szavaival „nincs még egy épületcsoport a fővárosban, melyet hasonló tudatossággal, a városszerkezetbe való ilyen szerves beillesztéssel helyeztek volna el. Hiszen valamennyi csarnok korábbi piac helyén és nagy forgalmú tér közelébe, jó közlekedési kapcsolatokkal épült. (…) Ez az urbanisztikai tudatosság, ami a meglévő városszerkezet és térhálózat maximális figyelembe vételével, illetve kímélésével párosult, a korban szinte egyedülálló jelenség”.
Csarnokot tessék!
Tudatos várostervezéssel, a meglévő városszerkezet egyediségét megtartva központi és kerületi vásárcsarnokokból álló rendszer tervezését elsőként 1872-ben Besnier de la Pontonerie francia mérnök javasolta emlékiratában. A francia minta adaptációját erőltetve jól megközelíthető piacokon és forgalmas tereken kialakított csarnokok hálózatának alapvető szempontja a jövedelmezőség volt: friss, egészséges, lehetőleg olcsó élelmiszert juttatni a városba.
Budapesten számtalan nyílt és fedett piac működött, higiéniai és minőségi ellenőrzés nélkül. 1879-ben állt fel a közélelmezési bizottság, hogy tisztázza, kell-e csarnok, s hány, mekkora, hol, miből. A bizottság munkáját személyesen Kamermayer Károly fogta össze polgármesterként, aki a külföldi példák alapján egy funkcionális csarnokrendszer mellett tette le a garast 1883-as előterjesztésében.
Jellemző bonyodalom, hogy a fővárosi közgyűlés időközben elfogadta egy magánvállalkozó javaslatát is egyetlen kerületi csarnok létesítésre. Ezt később csak miniszteri vétó tudta megakadályozni, hogy helyet biztosítson a vásárcsarnok-hálózat egyidejű kialakításának. Besnier de la Pontonerie ekkor egy megújított javaslattal és a kerületi csarnokok tervvázlataival állt elő.
A közgyűlés végül elvi határozatot hozott a csarnokrendszer létrehozásáról, és az 1879-es nagy árvíz után Szegedet újjáépítő Lechner Lajos főmérnök személyében kijelölték a főváros középítési igazgatóját a hazai adaptáció kidolgozására.
Lechner 1890-es jelentésében a vásárcsarnokok hálózatának építését a meglévő terek beépítése nélkül javasolta megoldani. Ugyanebben az évben érkezik Cziegler Győző műegyetemi tanár magánjellegű emlékirata, amely a központi csarnokkal egyidejűleg három kerületi csarnok megépítését javasolta. A vásárcsarnokok forgalmának élénkítésére Cziegler javasolta a megépülő csarnokokkal azonos kerületben működő nyílt piacok megszüntetését is.
Cziegler emlékiratának címzettjeként Matuska Alajos budapesti alpolgármestert jelölte meg. Nem véletlenül: Matuska a főváros közélelmezési ügyosztályának vezetőjeként már 1883-ban átfogó tervet dolgozott ki a fővárosi közélelmezés reformjára. A vásárcsarnok-programot megalapozó 1891-es nagyszabású tervében pedig arra tesz javaslatot, hogy a csarnokok épüljenek egybe bérházakkal, növelve a beruházás megtérülését, csökkentve a helypénzeket és az élelmiszerárakat.
A közmunkatanács és a törvényhatósági bizottság engedélye után megszületett közgyűlési határozat szerint a nemzetközi tervpályázatban kiválasztott központi csarnok mellett hat kerületi csarnok létesült volna, amelyek párhuzamos tervezését és építését a főváros mérnöki hivatala készíti elő. Várostörténeti kutatások sem tudták feltárni a pontos munkamegosztást: a terveket ugyanis a hivatal vezetői, Lechner Lajos, Krátky János, Heuffel Adolf, Máltás Hugó együtt szignálták. A Schulek Frigyes társaként a János-hegyi kilátót tervező Klunzinger Pál tervei alapján készült el a Batthyányi téri csarnok és a Klauzál téri csarnok.
A közélelmezési osztály szerette volna a tervezést és az építésvezetést is a fővárosi mérnöki hivatal munkatársainak kezében látni, de végül a tervezett 1895-ös átadáshoz szükséges idő rövidsége miatt a mérnöki hivatal csak a Klauzál és a Rákóczi téri csarnokot kapta meg, a Hunyadi téri és Hold utcai csarnok tervezését Cziegler Győzőre bízták. A csarnokról szóló tervek és költségek ellenőrzésére felállított 21 tagú bizottság vezetője Kamermayer Károly polgármester lett. Az építkezések vezetőjeként Kluzinger Pál, Rozinay András és Krátky János közösen dolgoztak. A Döbrentei téri csarnok végül nem valósult meg.
Az áruhely berendezések és a vasszerkezetek készítését minden csarnokban a Waagner és a Schlick gyár, a porcelán- és majolika-burkolatokat a Zsolnay gyár végezte.
A központi és kerületi vásárcsarnokokat egy időben kívánták átadni, emiatt az építési munkálatok párhuzamosan, feszített tempóban, külön engedéllyel még vasárnap is zajlottak. Az egyidejű befejezést megkönnyítette az a szerencsétlen körülmény, hogy az átadás előtt, 1896 nyarán tűz ütött ki a központi csarnokban és leégett a tetőszerkezet. Az átadás késett, viszont így minden csarnok egyszerre készült el: 1897. február 15-én került sor a csarnokhálózat ünnepélyes átadására.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
történelmi magazin
legújabb számát?
kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
Az első 500 előfizetőnek.
- Nyugdíjba vonulás után is rendkívül népszerű maradt Both Béla 09:50
- Csaknem húsz évet kellett várni az Erzsébet híd újjáépítésére 09:05
- VIII. Henrik egyházszakadási törekvéseiért kis híján I. Jakab bűnhődött tegnap
- Vasmarokkal irányította Spanyolországot Francisco Franco tegnap
- Koncertjeinek bevételét gyakran fordította jótékony célokra Anton Rubinstein tegnap
- 10 meglepő tény a vasút történetéből tegnap
- Bátyjához hasonló tragikus sors várt a „remény jelöltjére”, Robert F. Kennedyre tegnap
- Jókai Mór egész családja ellenezte Laborfalvi Rózával való házasságát tegnap
