Az első triumvirátus

A sorozatosan viselt rendkívüli magistraturák (Marius, Sulla, Pompeius) egyértelműen igazolták, hogy a hagyományos arisztokratikus köztársaság, a senatori arisztokrácia uralma nem tartható fenn a régi formában. A triumvirek együttműködése A titokban megkötött szövetség szerint elkezdődött Róma három vezető politikusának tényleges együttműködése. Az 59-es évben Caesart consullá választották, kollégája Calpurnius Bibulus, a senatus jelöltje lett – ezt nem sikerült kivédeniük a triumvireknek. Caesar földreformmal kezdte consuli tevékenységét, ami inkább egy vakmerő néptribunushoz, mintsem egy consulhoz illett. Ez volt egyben a triumvirek első közös fellépése: Caesart Crassus és Pompeius is támogatta. A senatorok heves ellenállása miatt a javaslatot a senatus mellőzésével, a népgyűlésen fogadtatták el. Ez az év elején történt, áprilisban azonban Caesar már újabb földreformjavaslattal áll elő, ennek kedvezményezettjei Caesar hívei és Pompeius veteránjai voltak, előnyben részesítve a többgyermekes családokat. Caesar rendkívül energikusan látott hozzá tervei megvalósításához, kihasználva a senatusban támadt zavart, amelyet elsősorban a nagy múltú testületnek a triumvirek általi "megkerülése" keltett, mivel javaslataikat a népgyűlésen fogadtatták el. Caesar további két törvényjavaslatot vitt keresztül: az egyik szerint Ptolemaiosz Aulétészt (Pompeius korábbi támogatója Egyiptomban) elismertette a római nép barátjának (ez jelentős pénzösszeget is hozott neki és Pompeiusnak), a másikkal a provinciabeli adóbérlők ügyeit rendezte hatékonyan, ezzel elsősorban Crassusnak, tágabb körben a római lovagoknak kívánt kedvezni. Ez utóbbi különösen sikeres és nagyon hatásos intézkedésnek bizonyult, a lovagok ugyanis addig a senatus és a nép között álltak, most viszont Caesar elnyerte a támogatásukat, s így társadalmi bázisát lényegesen kiszélesítette. Ezután jóváhagyatta Pompeius keleti intézkedéseit – tehát valamennyi ígéretét teljesítette –, ezzel az ideiglenes, titkos szövetség stabilizálódott. A következő év egyik néptribunusa, Clodius négy olyan törvényjavaslatot fogadtatott el, amely a plebs érdekeit szolgálta, a senatus ellen irányult s összhangban állt Caesar célkitűzéseivel is. Elsőként térítésmentessé tette a népnek juttatott gabonát. Másodszor: megtiltotta, hogy a népgyűlések alkalmával megfigyeljék az égi jeleket (ez arra volt jó, hogy a senatus a számára kedvezőtlen törvényjavaslatok tárgyalását megakadályozza). Harmadik törvényjavaslatával engedélyezte a Catilina-féle összeesküvés után betiltott collegiumok működését (ezek a plebs szakmánkénti tömörülései, egyben politikai szervezkedésének fórumai is). Negyedik törvényjavaslatával korlátozta a censoroknak azt a jogát, hogy valakit önkényesen törölhessenek a senatori névjegyzékből (ezt a módszert a néppárttal együttműködő senatorok ellen szokták alkalmazni). Caesarnak kedvezett Clodius akkor is, amikor eltávolíttatta Rómából Catót, a triumvir makacs ellenfelét, továbbá Cicerót, aki ugyan Clodiust támadta, de pompeianus volt. Clodius politikai tevékenységének megítélése vitatott. Caesar "jobbkezének" is szokták minősíteni, aki egyben a triumvir szócsöve és politikai akaratának kivitelezője. A kérdés azonban ennél jóval összetettebb, ugyanis Clodius gyakran nagyon is önállóan cselekedett, gátlástalan demagóg volt, s szembekerült Caesarral és Pompeiusszal is. Clodius, elszakadva Caesartól, önálló politizálásba kezdett, a praetori hivatal elnyerésére törekedett, s kitartott a néppárti módszerek alkalmazása mellett. Consuli évének letelte után Caesar öt évre megkapta Gallia és Illyricum helytartóságát. A gall háborúban számos győzelemmel növelte hadvezéri hírnevét, s azzal is bizonyította rátermettségét, hogy megszervezte tartománya adminisztrációját. 56 áprilisában Lucca városában a triumvirek ismét találkoztak – a kezdeményező ekkor is Caesar –, s céljuk a szövetség megerősítése volt. Megállapodtak abban, hogy a senatori oligarchia hatalmának ellensúlyozására az 55-ös év consulai Crassus és Pompeius legyenek – akiket Caesar újból összebékített –, ők pedig támogatják Caesar galliai megbízatásának újabb öt évre szóló meghosszabbítását. Hogy súlya legyen döntésüknek, Caesar a consulválasztásokon katonáival együtt jelent meg – ami példátlan az addigi gyakorlatban –, és hiába tett meg mindent a senatori ellenzék, a választást Caesar katonái döntötték el. A triumvirek helyzete ezzel megszilárdult, minden követelésüknek érvényt szereztek, s felosztották egymás között a provinciákat: Caesaré maradt Gallia – sikereinek szerény volt az elismertsége Rómában –, Pompeius tartománya Hispania, Crassusé Syíria lett. Crassus 54-ben megkezdte régen dédelgetett álma megvalósítását, hogy hadjáratot indítson az Eufrátesztől Indiáig terjedő s újból megerősödött parthus állam ellen. Kezdeti sikerek után azonban 53-ban Karrhae mellett végzetes vereséget szenvedett, és maga is a csatamezőn halt meg. Ezzel a gyászos esettel a triumvirátus "duumvirátussá" szűkült. Pompeius ekkor éppen Hispaniában tartózkodott, de Caesarral szemben előnyt élvezett Rómában, mivel rendkívüli megbízatást kapott a gabona- és élelmiszer-ellátás biztosítására. A politikai helyzet ekkor rendkívül feszült volt Rómában, elharapóztak a becstelen intrikák, vesztegetések, utcai harcok, a közállapotok anarchikus jelleget mutattak. Az 53. évi választásokat meg sem tudták tartani, s egyesek már Pompeius dictatorságában látták a kiutat. Pompeius és Caesar küzdelme Egyre kényesebb lett Pompeius és Caesar viszonya is. Pompeiusnak már többször lehetősége lett volna egyeduralomra törni, s bár nem tette, mind féltékenyebben szemlélte Caesar tevékenységét, mind nyíltabban rivalizáltak egymással. Caesar az első akart lenni Rómában, Pompeius pedig ténylegesen az volt, és nem akarta átengedni a helyét. Amikor 54-ben meghalt Pompeius felesége, Caesar lánya, megszakadt a két politikus közötti családi kapcsolat is. Az 52. évben ismét anarchikus közállapotok uralkodtak Rómában. Az év szintén tisztségviselők nélkül kezdődött, továbbá kiéleződött a viszony Milo és Clodius bandái között, s Clodius egy utcai verekedésben meghalt. Pompeius neve újból felmerült dictatorjelöltként, s ő sajátos kettősséggel viszonyult a lehetőséghez: törekedett is rá, ugyanakkor tartott is tőle. Tárgyalt Caesarral is, és a senatussal is. Caesar feleségül vette Pompeius lányát, Pompeius ellenben visszautasította Caesar jelöltjét. A senatus ebben a sajátos helyzetben egyedüli consullá választotta Pompeiust, ezzel majdnem dictator lett, de korlátokkal, s felelősséggel tartozott a senatusnak is (eltérően Sulla egyeduralmától). Később választottak mellé egy másik consult apósa, Q. Metellus Scipio személyében, aki Caesar ellenfeleként közvetített Pompeius és a senatori oligarchia között. Pompeius rendkívüli kinevezését Caesar is támogatta, egy feltétellel: viszonzásul Pompeius támogassa őt abban, hogy távollétében is pályázhasson a consulságra 49-ben. Pompeius azonban éppen az ellenkezőjét tette, megváltoztatta a törvényt, ennek értelmében kizárólag személyesen lehetett pályázni. Rómában heves agitáció indult Caesar ellen. Cato és Marcellus, az 51. év consula azt követelték tőle, hogy hadseregét elbocsátva, magánemberként jelenjen meg Rómában. Végül Marcellus önkényesen Pompeiusra ruházta a hadsereg irányítását, és megbízta a Caesar ellen vezetendő hadsereg megszervezésével. Caesar még tett egy utolsó kísérletet: ultimátumot küldött a senatusnak, melyben kiemelte galliai eredményeit, és követelte, hogy pályázhasson a consuli tisztségre. A senatus azonban – tartva Pompeius apósától – nemcsak visszautasította a követelést, hanem utódát is kinevezte, s határozatban utasította hadserege elbocsátására. Caesar úgy döntött, hogy nem engedelmeskedik, seregével átlépi a Rubico folyót, és elindul Rómába. Caesar részéről a kocka el lett vetve, a senatus viszont képtelen volt úrrá lenni a városban kialakult kaotikus helyzeten: tartott az egyeduralomtól, de a vezetésre teljességgel alkalmatlannak bizonyult. Caesar érkezésének hírére Pompeius elmenekült Rómából, és Brundisiumban hajóra szállva Görögországba indult. Caesar Rómában úrrá lett az anarchikus közállapotokon, helyreállította a rendet, s a városban maradt senatorok felhatalmazásával birtokba vette az államkincstárat. Ebben a kilátástalan helyzetben egyedül neki voltak határozott elképzelései a helyzet rendezésére, s hogy bázisát szélesítse, Gallia egy részének megadta a polgárjogot. Pompeius Itáliában maradt legiói átálltak Caesarhoz, aki elnézően bánt ellenfeleivel. Mivel nem volt consul Rómában, Aemilius Lepidus dictatorrá nevezte ki Caesart, és megbízta a választások levezetésével. Caesar tizenegy napig viselte ezt a címet, ezalatt rendezte a közállapotokat, s a 48-as évre consullá választották. Miután Rómában rendet teremtett, flottát szervezett és Pompeius után indult a Balkánra. Az elbizakodott Pompeius, nem látva át a helyzetét, nem a gazdátlanul hagyott Itáliába tért vissza, hanem Caesar után indult. Kettőjük ütközete a thesszáliai Pharsalus mellett Kr. e. 48. augusztus 9-én Caesar győzelmével végződött. Pompeius Egyiptomba menekült, ahol az uralkodó, hogy Caesar kedvében járjon, megölette. Caesar követte ellenfelét Egyiptomba, de későn érkezett. Rendezte az egyiptomi trónviszályt, hatalomra segítette Kleopátrát társuralkodóként, majd 47-ben Pharnakészt győzte le a Zela melletti csatában. Innen küldte lakonikus tömörségű hadijelentését: "Jöttem, láttam, győztem!" A triumvirek előélete Cnaeus Pompeius Magnus Közéleti szereplését Kr. e. 82-ben, Sulla legatusaként kezdte, s Szicíliában, majd Afrikában szállt szembe a dictator ellenfeleivel. Mindkét hadszíntéren sikeresnek bizonyult, ezért Sulla diadalmenetet engedélyezett számára, jóllehet semmiféle tisztséget nem viselt, pedig ez előfeltétele volt a diadalmenet tartásának. Következő fellépése a Lepidus-féle összeesküvés felszámolásához fűződik. A senatus máris féltékeny lett rá, ezért sietve eltávolították Rómából: Hispániába küldték, Sertorius, az "utolsó marianus" ellen. Öt évet töltött itt, ez volt pályafutásának korai és szerencsés szakasza. Innen Crassus kérésére a Spartacus-féle felkelés idején hívták vissza, le is győzte a rabszolgasereg maradékát Etruriában. Következő megbízatását Gabinius néptribunus javaslatára kapta, ez pedig a tengereknek a kalózoktól történő megtisztítására szólt. Huszonnégy parancsnokot nevezhetett ki, és hatalma a Gibraltártól keletre minden tengerre kiterjedt. Felhatalmazása rendkívülinek számított abban a tekintetben is, hogy l25 ezer embert és 500 hajót bocsátottak rendelkezésére, bőséges anyagi forrásokkal együtt. Hasonlóra a római köztársaság történetében addig nem volt példa. Pompeius, ki sem használva a rendelkezésére álló időt, három hónap alatt teljesítette feladatát, s eközben semmilyen lépést sem tett, mely azt mutatta volna, hogy visszaél kivételes helyzetével. Ezután ismét egy néptribunus, Manilius javaslatára nevezték ki a Mithridatész elleni háború fővezérévé a leváltott Lucullus helyett. Marcus Licinius Crassus Plutarkhosz az előkelő családból származó Crassus legjellemzőbb tulajdonságának a kapzsiságot tartotta, amelynek köszönhetően hatalmas vagyonát szerezte. Marius és Cinna uralomra kerülésekor el kellett hagynia Rómát, ezért Hispaniába távozott. Amikor Cinna halála után visszatért, Sulla mellé állt, akinek mindvégig lelkes támogatója maradt. Rivalizált Pompeiusszal, féltékenyen figyelte Sulla kitüntető figyelmét sikeres hadvezértársa iránt. Kiváló katona volt, háborúkban a zsákmányszerzésnél különösen kapzsinak bizonyult, mérhetetlen vagyont harácsolt össze Sulla dictaturája alatt, így meglehetősen rossz híre támadt. Látva, hogy Pompeiusszal folytatott vetélkedése katonai téren kilátástalan, fokozta közéleti aktivitását, s szolgálatkészségével, védőbeszédeivel (kitűnő szónok hírében állt), kölcsönügyletekkel, korteskedéssel hatalmas befolyásra és ismertségre tett szert, így már méltán vetekedhetett Pompeiusszal. Crassus szerette volna a lovagrend befolyását hatékonyabban érvényesíteni, mivel jó kapcsolatban állt pénzügyi körökkel. Crassus irigyen figyelte Caesar és Pompeius kapcsolatát is, de később közelebbi viszonyba kerülhetett Caesarral, sőt a Hispaniába induló Caesarért Crassus állt jót a hitelezőknél. A consulok őt bízták meg a Spartacus-féle rabszolgafelkelés leverésével. Ebben a háborúban egyszer tizedelést alkalmazott a katonák megbüntetésére, ami már régóta nem használt, különösen kegyetlen módszer volt. A felkelés leverése után, Kr. e. 70-ben Pompeiusszal párban lett consul, látszólagos egyetértésük mögött azonban számos ellentét feszült. Censori tisztét Catullusszal együtt viselte, ebben a hivatalában azonban semmi említésre méltót nem tett. Gyanúba keveredett viszont a Catilina-féle összeesküvés kapcsán: Cicero vádolta be őt és Caesart is, bizonyítékok azonban nem voltak. Caius Iulius Caesar Előkelő patríciuscsalád sarja, de anyagi körülményei meglehetősen szerények voltak. Mariushoz fűződő kapcsolata (nagynénje Marius felesége), illetve határozott fellépése, céltudatos politikai nyilatkozatai miatt a római plebs szinte bálványozta. Felesége a néppárti Cinna lánya, akitől Sulla határozott parancsa ellenére sem volt hajlandó elválni, inkább elhagyta Rómát, és csak a dictator halála után tért vissza. Aktív közéleti tevékenységét azzal kezdte, hogy Sulla hívei közül többet bevádolt, ezt a ténykedését a néppárt határozott tetszéssel fogadta és különböző papi tisztségekkel honorálta. Politikai pályafutása első szakaszában határozottan néppárti elkötelezettségűnek látszott. Nagyon bátor tettnek számított – különösen a plebs körében –, hogy nagynénje temetésén mondott beszédében nyíltan magasztalta a néppárti vezéreket, Mariust és Cinnát, majd a temetési menetben az ő képmásaikat vitette: ilyet a plebs akkor láthatott először. Caesar a hivatali ranglétrán gyorsan emelkedett. 65-ben aedilisi tisztséget viselt, ebben a minőségében a Capitoliumon újra felállíttatta Marius szobrát, valamint győzelmi emlékműveit. Crassusszal együtt szerepe volt a Servius–Rullus-féle földtörvényjavaslat előkészítésében, a javaslat azonban a plebs érdektelensége, illetve Cicero gáncsoskodása miatt meghiúsult. Valószínűleg szerepe volt a Catilina-féle összeesküvésben, ám ezt nem lehetett bizonyítani. Caesart 63-ban főpappá (pontifex maximus) választották, a következő évben elnyerte a praetori tisztséget, 61-ben pedig propraetorként Hispania helytartója lett. Tartománybeli ténykedése igen sikeres volt mind katonai, mind közigazgatási téren, miközben anyagi helyzete is stabilizálódott.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

21. A világvallások és összehasonlításuk
V. Politikai intézmények, eszmék, ideológiák

• Miért nem ettek a japánok 1200 éven át húst?
• Miként gondolkodtak isteneikről a vikingek?
• Nem a vallási ellentétek okozták VIII. Henrik szakítását Rómával
• Hol van Keresztelő Szent János feje?
• A társadalmi homogenizáció véres eszköze – így született az inkvizíció
• Az iszlám születése – ki volt Mohamed próféta?
• Kincsekért, foglyokért, dicsőségért vagy vallásuk védelmében támadtak a vikingek Európára?
• „Az elképzelhető legarrogánsabb és leggonoszabb emberek”: kik voltak a török elit keresztényből lett muszlimai?
• Öngyilkosság vagy megvilágosodás – így mumifikálták önmagukat a buddhista szerzetesek