Nomád hajlamú népek leszármazottja volt Kepes Gyula doktor (1847-1924), háromszorosan is. Egyrészt a pusztában vándorló bibliai zsidóké, másrészt kultúrájában a honfoglaló magyaroké, harmadrészt a területüket szívósan gyarapító osztrákoké – önazonossági zavarral mégsem küzdött soha. Azt viszont meg kellett érnie, hogy élete főművének, a Ferenc József-föld felfedezésének a névleges birtoklásáról le kellett mondania, mert a hatalmas étvágyú Szovjet  Birodalom igényt formált a területre. Legalábbis egy darabig, mert hosszú távon az idő általában rehabilitálja az „úttörőket”.

Kepes Gyula 1847. december 7-én látta meg a napvilágot a tiszaháti Vári Községben. Ősei valószínűleg a nagy pogromok elől menekültek a cári Oroszországból, 1831-ben. A Habsburg-birodalom akkor az üldözöttek Amerikája volt. Ezt bizonyítja a gyors anyagi gyarapodás lehetősége is: atyja előbb földbérlő, majd birtokos lett. Alsóbb iskolát Ungvárt, a középiskoláit Budán, az orvosi egyetemet Bécsben végezte. Nyelvi nehézségek akkor még, ugye, nem voltak... Egyébként a híres bécsi orvosi iskola akkor élte a kórboncnok Rokitansky, a belgyógyász Skoda és a bőrgyógyász Hebra nevével fémjelzett második virágkorát. A nevekből is kitetszik, hogy ez nem osztrák, hanem bécsi képződmény volt, egy soknemzetiségű birodalomé. Kepes honfi- és kortársai a harmadik virágzásban pedig tovább tarkították a palettát: itt tanult a híres bőrgyógyász, Kaposi Mór, akinek nevét az AIDS feltűnésével újra meg kellett tanulni, a fülész Politzer Ádám, aki a fúvóballonjáról lett híres, valamint az erdélyi  születésű  szifilisz szakértő, Sigmund Károly professzor.

Jégmezőn tüzet csiholni

Kepes Gyulát 1870 nyarán avatták orvosdoktorrá. 1870-1872-ig a  császárvárosi  Rudolf-kórház másodorvosa lett Drasche és Weinle tanárok mellett. Ők ajánlották a készülő osztrák-magyar sarki expedícióhoz. Az időpontot a szervezők jól választották meg. Öt évvel vagyunk a kiegyezés után, illő volt azt egy ilyen aktussal megpecsételni, és adottak voltak a technikai feltételek is: az óceánjáró gőzhajók és a hátultöltős puska. A magyar Irinyi János találmányának hála volt foszforos gyufájuk, mert taplóval és kovakővel nehezen lehetett volna a jégmezőkön tűzet csiholni. És ekkor már száz éve ismert volt az is, hogy a citromlé vagy a savanyú káposzta megbízhatóan véd  a hosszú hajóutak réme, a skorbut ellen.

Tehát az Osztrák-Magyar Monarchia 1872 nyarán expediciós hajót küldött északra, jeges területek szerzésének reményében és céljából – ahogy az a csehországi születésű Julius Payer  felfedező Die österreichisch-ungarische Nordpol-Expedition című könyvéből kiderül. Igaz, hogy 1869-1970 körül már történtek próbálkozások, de azokat nem koronázta siker. Legfőbb feltétel volt az induláshoz a Tegethoff nevet viselő, 220 tonnás, 100 lóerős, akkor jégtörőnek számító gőzös, amely minden felsorolt kellékkel felszerelve 1872. június 12-én hagyta el Bréma békés kikötőjét, 24 tengerésszel és 6 szánvontató kutyával a fedélzetén. A legénység többnyire Fiume környéki olasz fiatalokból verbuválódott.

Kepes Gyula lett a hajó orvosa; Weyerprecht kapitány és a térképész Payer után a harmadik legfontosabb ember. Honvédezredes törzsorvosi  minőségben reá hárult a feladat, hogy a megfelelő legénységet összeválogassa. Alapvető követelmények voltak: a 30 év alatti kor, a hegymászó gyakorlat, az étlen-szomja kitartó gyalogolás. Kifogástalan egészségi állapot: legcsekélyebb jele se legyen a reumának, a tüdő, a szem és egyéb szervek heveny vagy idült bajainak. Mindezeket orvosunk az anamnézis gondos felvételével, az öt érzékszervével végezte el. A klasszikus fizikális diagnosztika volt akkor a bécsi iskola legnagyobb erőssége, és azt Kepes doktor jól elsajátította. Hol volt akkor még a röntgen, a vérkép, a vérsüllyedés és egyáltalán, a bonyolult laboratóriumi medicina?

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2020. különszám számában olvasható.