Történelmi nagyjainkat nehezen képzeljük el hétköznapi helyzetekben. A Debrecen utcáin fagyizó reformkori politikusok vagy az ibolyafagylaltot nyalogató Sisi például egészen valószerűtlennek tetszik – pedig mindkettő megtörtént.

A legcifrább ízesítésű kézműves fagylaltokról azt gondolnánk, hogy az utóbbi évek gasztronómiai újításainak köszönhetők. Ám amint belelapozunk egy régi szakácskönyvbe, kiderül: ezen a téren sincs sok új a nap alatt. Ételkultúránk elképesztően gazdag múltja számos meglepetést tartogat a ma emberének. Pezsgőfagylalt, jázminfagylalt, szarvasgombafagylalt, teafagylalt, rózsafagylalt – olvashatjuk egymás után a különleges fajtákat Kugler Géza 1900-as évek elején kiadott cukrászati könyvében. Rézi néni 1876-os szakácskönyvében pedig – többek között – ananász-, tuttifrutti- (narancs- és citromhéj, befőzött dió, birssajt, ringló, mandula kell hozzá), marasquino-, ibolya-, rózsa-, kávé- és karamellízesítésű változatokkal találkozhatunk. De hogyan is kezdődött az egész?

„Hideg nyalat”

Nem a mai fagylalttal azonos, de ahhoz hasonló hűsítőt a XVI. századtól készítenek hazánkban, ezek tulajdonképpen jéggel kevert gyümölcskocsonyák voltak. Receptjeiket Apor Zsuzsanna 1735-ös szakácskönyvében lehetett először olvasni. Ebben a században már a hazai, többnyire olasz gyökerekkel rendelkező cukrászok is készítették őket (korábban a törökök árulták), majd megjelennek a kávéházak kínálatában is. A XVIII. század végén a Duna-part pesti oldalán árulták a limonádés sátrakban a „hideg nyalat” névvel jelölt édességet. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2015. nyár számában olvasható.