Kedves Olvasó,

vajon törvényszerű volt-e, hogy minden bukott államférfinek, politikusnak a szülőhazától oly távol kellett befejeznie földi pályafutását? Ez a kérdés foglalkoztatott, miközben összeválogattuk azokat az egykori vezetőket, akiknek ily sorsot jutott osztályrészül.

Ha azt vesszük alapul, hogy 1849-ben az osztrák önkény cseppet sem volt elnéző az első magyar miniszterelnökkel, Batthyány Lajossal sem (kivégző osztag előtt lelte halálát), akkor némiképp érthető, miért kellett Rodostótól Estorilig menekülnie az általunk bemutatott személyeknek.

Az önként vállalt száműzetéssel, mint kifejezéssel azonban óvatosan kell bánnunk: Napóleon és Rákosi Mátyás esetében más szempontok is közrejátszottak a “távolsági küzdelmekben”. Egyikük sem bírt nyugton maradni, mindketten készültek a nagy visszatérésre - Napóleonnak sikerült is átmenetileg -, de a körülmények nem az ő elképzeléseik szerint alakultak. Előbbinek - Waterloo után - az Európától felfoghatatlanul távoli Szent Ilona szigete jutott, míg a nemzetutálatnak örvendő egykori magyar főtitkárnak és minisztertanácsi elnöknek - a cári időszakot és “hagyományokat” idéző - krasznodari, majd még távolabbi régió. Rákosi kellemetlen barátsága ugyanis nemcsak Kádárnak, de már a moszkvai pártvezetésnek is terhessé vált idővel.

Bár e számunk főszereplői egyformán száműzetésbe kényszerültek, memoárjaikon, sorstársaik visszaemlékezésein keresztül kiderül: nem egyformán élték/élhették meg az életük alkonyára rájuk szabott büntetést. Most bepillantást nyerhetünk hétköznapjaikba, amikor súlyukat vesztve, tehetetlen tétlenségre kárhoztatva kellett számot vetniük cselekedeteikkel.

Kinek sikerült, kinek nem.

2011 nyarán azt írtam, folyamatosan a múltban, vagyis a történelemben élünk, csak nem vesszük észre. Ez ma sincs másképp, sőt. Ma már nem tudjuk nem észrevenni.

Áldott Karácsonyt kívánok minden olvasónknak.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2015. tél számában olvasható.