„A nagy gettóról én csak akkor tudtam, amikor már felszabadultunk, és a nagymamával elindultunk, hogy megkeressük a testvérét, Fillenz Esztert. Meg is találtuk őt. És utána megtaláltunk még egy rokont, de az szegény ott ült meghalva, a Márkusz bácsi, Hajnal Márkusz, előtte az asztalon egy pohár befagyott víz.” Így emlékezett vissza a gettóról szerzett benyomásaira Kiss Marianne holokauszttúlélő. A gettó egyik Akácfa utcai lakásában ücsörgő, megfagyott idős úr és az előtte lévő pohár jég a gettó szimbóluma is lehetne. De vajon hogyan látták a környezetüket a gettó túlélői, és mit érzékeltek belőle?

A második világháború és a holokauszt során a pesti volt az utolsóként létrehozott gettó, amelyet a nyilaspárt állított fel. Miután 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó megkísérelte a kiugrást a háborúból, a Gestapo elrabolta fiát, ifj. Horthy Miklóst, ezzel kényszerítve lemondásra a kormányzót. A németek Szálasi Ferenc Nyilaskeresztes Pártját emelték hatalomra: ők a végsőkig kitartottak a náci Németország mellett, és folytatták a háborút. A nyilasok végső célja a zsidók kitelepítése és így a „zsidómentes” Magyarország megteremtése volt. Nem hagyhatták azonban figyelmen kívül külföldi megítélésüket és a háború közelgő végét, ezért a tömeges deportálásokat nem folytatták, helyette munkaszolgálatra hívták be a 16 és 60 év közötti zsidó férfiakat, majd a nőket is, akik közül több ezret a nyugati határra vezényeltek, valamint létrehoztak két gettót a főváros szívében.

Róluk – nélkülük

A nemzetközi vagy kis gettót a Szent István park környékén kijelölt, semleges államok védelme alatt álló házak alkották, ahová az ezen országok védleveleit birtokló zsidók költözhettek. Ezzel szemben a nagy gettót a VII. kerület közepén, a korábbi zsidónegyed területén jelölték ki, és a tervek szerint (a védettek kivételével) a főváros teljes zsidó lakosságát ide költöztették volna. Ekkorra az 1944 nyara óta csillagos házakban élők fővárosi csoportja maradt az egyetlen zsidó közösség Magyarországon, mivel a vidékieket ugyanezen év tavaszán és kora nyarán a Sztójay-kormány már deportálta.

November 18-án a kormány tájékoztatta a Zsidó Tanácsot, hogy gettót állítanak fel: a megbeszélésre ugyan meghívták a tanács képviselőit, azonban a terembe nem engedték be őket, hanem a tárgyalás végén tényként közölték velük a hírt, és átadták a gettó határait jelölő térképet. A tanács tagjai folyamatosan próbáltak engedményeket kijárni, illetve felhívni a kormány figyelmét, hogy ezzel gyakorlatilag halálra ítélik a pesti zsidóságot, hiszen a terület nélkülözött minden infrastruktúrát – nem voltak itt például egészségügyi intézmények, a nem zsidó üzleteket lezárták, de az élelmezés is csak a zsidó vezetők hosszas alkudozása révén vált megoldhatóvá –, és a tanács is híján volt a szükséges erőforrásoknak.

November 29-én megjelent a kormány gettórendelete, amely épületenként mindössze két órát adott a beköltözésre. A gettó területén álló, körülbelül 300 érintett házban 12.000 nem zsidó élt, akiknek december 2. és 7. között kellett elhagyniuk otthonaikat, helyükre pedig mintegy 60.000 zsidó érkezett. Mivel a beköltözés már november végén megindult, a korábban kijelölt csillagos házak és lakások hamar túlzsúfoltakká váltak, amit az is tetézett, hogy december elején a zsidók csupán reggel 9 és 11 óra között hagyhatták el lakhelyeiket. A nyilasok december 10-én zárták le a gettót – ettől a naptól kezdve onnan csak speciális engedéllyel lehetett kimenni.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2024. ősz számában olvasható.