A hálószoba ablakán kopogást hallani: új nap virradt egy angol munkáscsaládban. Az ipari forradalom hajnalától egészen az 1970-es évekig mindennap hosszú pálcáikkal házról házra jártak az álmok üldözői, az ébresztőóra-emberek. A szakma elsősorban Észak-Angliában terjedt el, ahol az ipari és a bányamunkások több műszakban váltották egymást, valamint Londonban, ahol a kikötői dolgozók napirendje az apály-dagály váltakozásai miatt kiszámíthatatlan maradt. 

A mélyalvókat eleinte kalapáccsal, csörgővel és fúvócsővel próbálták felkelteni, leggyakrabban mégis egy horgászbotszerű pálcát használtak, amellyel mértani pontossággal meg lehetett állapítani, milyen erősen kell kopogni az ablakon a kliens felébresztéséhez.

Egy korabeli angol nyelvtörő azt fejtegette, hogyan kelnek fel az ébresztőóra-emberek: „Van egy ébresztőnk, és az ébresztőnknek is van egy ébresztője. A mi ébresztőnk ébresztője nem ébresztette őt fel, így ő sem ébresztett minket, mert senki sincs ébren.” Valójában többnyire az „éjjeli baglyok” vállalták ezt az állást, akik inkább napközben aludtak.

Az ipari munkásság terjedésével gyorsan népszerűvé vált a szolgáltatás, különösen azok körében, akiknek nem tellett órára. A szakma nem tartozott a legjobban fizetettek közé, ezért „üzéreinek” figyelniük kellett, hogy ne ingyen ébresszék a környék lakóit. A módszer idővel egyre kifinomultabbá vált, dörömbölés helyett az ébresztők már néhány koppanás után továbbálltak.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2022. ősz különszám számában olvasható.