Nem szokásunk kétségbe vonni a festők témaválasztásainak észszerűségét, de a flamand mesterek téli tájakhoz való vonzódását biztos jobban segít megérteni, ha tudjuk: a képek többsége az úgynevezett kis jégkorszak idején született. Akkor, amikor Európa időjárását jelentős mértékben befolyásolták a világszerte bekövetkezett vulkánkitörések. A zord természeti jelenségek nyomán tapasztalt éghajlatváltozásokra a lakosság próbált jól-rosszul reagálni a hétköznapokban: néhányan éheztek, mások fakutyáztak vagy korcsolyázva udvaroltak egy befagyott csatorna jegén – vagyis a körülményekhez igazodva élték az életüket. Ezek a remekművek rabul ejtik manapság a kellemesen melegre fűtött múzeumokban bámészkodókat. Hogy munka közben a festő mire gondolt, azt továbbra sem tudjuk, de hogy fázott, az egészen biztos.

Két évszázadon át, 1550 és 1740 között az európai éghajlat különösen hidegre fordult. Húsz százalékkal csapadékosabb és másfél fokkal hűvösebb lett az időjárás. Elérkezett a hosszú telek időszaka: már kora novemberben beköszöntöttek a nagy mínuszok, és bizony március végéig, április elejéig ki sem engedtek a fagyos földek. Az első nagy meteorológiai meglepetés 1586 decemberétől 1587 szeptemberéig tartott, és ebben még csak nem is az őszi kegyetlen vihardagály volt a legfélelmetesebb, hanem a csontig hatoló hideg. A nagy fagyokról sokat elárul az a tény, hogy 1814-ig a Temze jegén telente vásárokat tartottak, továbbá a hatalmas kiterjedésű európai gleccserek 1850 körül érték el legnagyobb kiterjedésüket, ami azt jelenti, hogy addig csak híztak.

Ma már tudjuk, hogy ezek az anomáliák nem véletlenül következtek be. Négy olyan beazonosított vulkántevékenységet ismerünk, amelyek közvetve hozzájárulhattak a kis jégkorszak kialakulásához. Az első esemény 1477-ben történt. Az izlandi Bárðarbunga vulkán úgynevezett robbanékonysági mutatója (Volcanic Explosivity Index, VEI) 6-os volt, a kilövellt szilárd törmelékanyag térfogata, a tefra pedig 10 köbkilométer. (Összehasonlításképp: a skálán a legnagyobb, a megakolosszális a VEI 8, az időszámításunk szerint 79-es, Pompejit megkövesítő Vezúv kitörést pedig „csak” 5 VEI-vel jelölik.)

Visszatérve a XV–XVI. századi katasztrófákhoz: 1580-ban Pápua Új-Guinea szigetén a Billy Mitchell vulkán kitörése (VEI 6) viszont az izlandinál is nagyobb tefraindexű (14 köbkilométer) volt.

Húsz évvel később, 1600. február 19-én a perui Huaynaputina kitörése volt a leginkább befolyásoló tényező – közvetve és közvetlenül is. Ez a vulkán 30 köbkilométernyi törmeléket tolt a levegőbe, és 500 kilométerrel arrébb is hamueső esett. Ennek következtében Oroszországban a következő években súlyos éhínség tizedelte a lakosságot, a franciáknak a bortermelésben okozott fennakadást, Kínában pedig a gyümölcsfák virágzása tolódott későbbre. Az 50 évvel későbbi vulkánkitörés Santorini szigetén viszont már egészen közelről érintette Európa lakosságát és időjárását. Annak a robbanásnak a nyomán már 60 köbkilométernyi hamu került a levegőbe.

A fenti okoknak „köszönhető” tehát, hogy a holland aranykorban mi végett volt oly nagy a vonzalom a téli tájak és jelenetek iránt. Hendrick Avercamp képén – Téli táj korcsolyázókkal (1608) – viszont mind közül többet tudunk meg az adott korról: az emberekről, a társadalmi viszonyokról, a hétköznapokról, a szenvedéseikről és boldogságukról. És egy adott napról is, amelyről, mondhatni, Avercamp pillanatfelvételt készített. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2018. tél számában olvasható.