A vitorlázás mesterségét pusztán alapfokon ismerők is tudják, hogy széllel szemben is lehet haladni. Természetesen nem teljesen a szél ellen, hanem annak irányát cikcakkban keresztezve és szükségszerűen fordulatokat végrehajtva, a célhoz minden manőverrel közelebb érve. Ezt a műveletet cirkálásnak (kreuzolásnak) nevezik, a vitorlásversenyek legtaktikusabb része a cirkálószakasz teljesítése. Antall József és kormánya 1990-től úgy haladt előre programjának megvalósítása során, mint a széllel szemben vitorlázó hajó, cirkálva, az egyik fordulatot sikeresen, a másikat rosszabbul teljesítve, de a pontosan meghatározott célt minden körülmények között szem előtt tartva. 

Sikeres start széllel szemben

Az 1990. évi – több mint négy évtized után először több politikai párt közötti – országgyűlési választások második fordulóját április 8-án az Antall József által vezetett Magyar Demokrata Fórum nyerte. A május 2-án összeülő parlamentben a mandátumok aránya a következőképpen alakult: MDF 42,49%, Szabad Demokraták Szövetsége 23,83%, Független Kisgazdapárt 11,4%, Magyar Szocialista Párt 8,55%, FIDESZ 5,44%, Kereszténydemokrata Néppárt 5,44%. A kormány megalakítására a győztes párt elnöke, Antall József kapott megbízást.

A nemzeti-konzervatív oldal, az MDF, az FKgP és a KDNP által létrehozható koalíció viszonylag kényelmes parlamenti többséget jelentett, de az ország kormányozhatóságát akadályozta az úgynevezett kétharmados törvények indokolatlanul nagy aránya. A parlamentáris demokráciáktól teljesen eltérő módon még a költségvetési törvény elfogadásához sem volt elegendő a képviselői szavazatok egyszerű többsége. Bizonyos mértékig így ütött vissza az állampárti ellenzék óvatossága, amely ezt az 1987-ből származó jogszabályt az 1989. évi kerekasztal-tárgyalásokon azért nem szándékozott megváltoztatni, hogy állampárti győzelem esetén se lehessen a véleményét az alapvető kérdésekben figyelmen kívül hagyni.

A helyzet feloldására két lehetőség kínálkozott. Az egyik az SZDSZ-szel kötendő nagykoalíció, amire mind belföldről, mind külföldről erőteljes nyomás érkezett, ezt azonban Antall elvetette. Tette ezt azért, mert negyven év egypártrendszer után szükségesnek tartotta az igazi parlamentarizmus kialakítását, amelyhez szükséges az erős ellenzéki kontroll. Volt azonban Antallnak egy ettől eltérő, szubjektív oka is. Meg volt győződve arról, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége, úgy is mint politikai szervezet, de úgy is mint öncélúan vitatkozó személyek együttese, kormányzati együttműködésre alkalmatlan. Szűkebb körben enyhe iróniával a hangjában még azt is elmondta, hogy szabaddemokrata miniszterek részvétele esetén nem tudná garantálni kormánya tagjainak testi épségét.

A másik lehetőség a kétharmados törvények számának radikális csökkentése volt, ez ügyben viszont tárgyalnia kellett a szabaddemokratákkal. Ez természetesen a másik fél részéről engedményt jelentett, Antall ellentételként felajánlotta, egyetért azzal, hogy a köztársaság elnöke szabaddemokrata politikus legyen, amennyiben ezt a tisztséget Göncz Árpád tölti be. Ezenkívül a pártközi megállapodás tartalmazta a németeknél jól bevált konstruktív bizalmatlansági indítvány bevezetését is.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2018. tél számában olvasható.