Mit tehet egy 26 éves fiatalasszony, ha férjét, a forradalom legendás hősét kivégzik? Hogyan éli túl azt, ha ennyire fiatalon elveszít mindent: a szerető férjet, a boldogságot, a közös jövőt, az otthont és a munkahelyet? Hogyan lehet feldolgozni a feldolgozhatatlan traumát és megaláztatást évtizedeken át? Gyenes Judith, az utolsó 56-os özvegy mesél a reményvesztett évtizedekről.

Utólag mindig arra gondolok, a férjem egyetlen egyszer keveredett bele a politikába, de abba bele is halt. És sajnos az is felmerült bennem, ha mi is azok között lehettünk volna, akiket Nagy Imréékkel Snagovba deportáltak, és akkor lehetséges, hogy a férjem túlélhette volna a forradalmat. De legalábbis még fél évig együtt vagyunk. Én a fél életemet odaadtam volna ezért a fél évért. Nagy Imrének azt nem tudom megbocsátani, hogy kiküldte Tökölre tárgyalni úgy, hogy tudta: valószínűleg a vesztébe küldi.

Ha visszagondolok az életemre, igazán két korszakom volt boldog: a gyermekkorom, a szerető családi légkör, amely beburkolt. Aztán azok a csodálatos évek: amikor szerelem szövődött köztünk Maléter Pállal 1953-ban, majd összeházasodtunk, megteremthettem neki a nyugodt hátországot, az otthon melegét. „Unk”-nak hívtuk a fészkünket. 1955-től az Agrártudományi Egyetemre járhattam, és 1956-ban az Országos Növényfajta Kísérleti Intézetben dolgoztam. A megpróbáltatások rögtön akkor kezdődtek, amikor a forradalmat leverték. Bár az utána következő két évben erőt adott a remény, hogy Pali él és érte érdemes mindent megtennem, jóformán egyik napról a másikra rettenetes körülmények közé kerültem.

Az állásomból rögtön elbocsátottak. Az igazgató egy értelmes, intelligens ember volt, szinte könnyes szemmel mondta, mennem kell, hiába könyörögtem neki: hadd maradhassak akár fizetés nélkül is, mivel a kísérleteimet elkezdtem, be akarom fejezni. Azt mondta, Juditkám, megkaptam az ukázt, délutánra már nem lehetsz itt. Ott álltam munka és pénz nélkül.
Azokban az időkben újra és újra azzal szembesültem, hogy az emberek féltek, nagyon féltek. Úgy gondoltam, fiatal vagyok, bármilyen munkát elvállalok, van értelme a megpróbáltatásoknak, mert él még az uram és hazavárom őt. Bár 1957 tavaszától jártam be a Gyorskocsi utcába, hogy kaphassak beszélőengedélyt. Fél év múlva kaptam meg az elsőt. Addig csak a szennyesét küldték haza az uramnak, és lehet, hogy furcsán hangzik ma már, de nagyon örültem ennek is. Mindig kerestem benne valami titkos jelet, átnéztem a varrás mentén is a ruhadarabokat. Egyszer nagyon megijedtem, mert véres volt az inge. Utólag derült ki, hogy borzasztó sok poloska volt a börtönben, azért lett a rengeteg kis vérfolt rajta.

Az első találkán 20 percet engedélyeztek. Sokáig csak álltunk kéz a kézben szó nélkül, amikor ránk dörrent a lélektelen ÁVH-s százados: “Ha nem beszélnek, az is beleszámít a 20 percbe!”
Ez volt áprilisban. Legközelebb májusban láthattuk egymást, 8-án, a házassági évfordulónkon. Direkt erre a napra kértem a beszélőt, és meglepetésemre rábólintottak. Nagyon felkészültem a találkozóra, amely máig szívszorító emlékem. Egy termoszban kávét vittem, valamint 3 szál vörös rózsát, hiszen mégiscsak a 3. házassági évfordulónk volt, és egy kerámiaszívet. És mivel éppen lehetett kapni elseje miatt, 2 narancsot is vittem. Legnagyobb meglepetésemre mindent bevihettem. A narancshéjak a mai napig megvannak. Kőkemények persze, de megvannak.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2012. tél számában olvasható.