„Tedd a kezed a szívedre, olvasó, és gondold meg, hányszor adtad volna be az italt azoknak, akikbe céltalanul, a legkisebb reménység nélkül szerelmes voltál! Mily jó lett volna, ha szemük felragyogna, szívük feldobogna, karjuk kitárulna!” (Krúdy Gyula)

Jómódú és babonás kelet-ázsiaiak a legkülönfélébb állati eredetű anyagoktól várják szexuális életük jobbra fordulását. A magyar néphagyományok bájkeverékeiért ugyan nem vadásztak kihalásig orrszarvúkat, tigriseket, cápákat, ám ezek sem nélkülözték a megdöbbentő összetevőket.

A görög szerelemistennő, Aphrodité nevéből köznevesült gyűjtőnév hallatán elsősorban egzotikus fűszerek, luxuscikknek számító fogások, formás gyümölcsök jutnak az eszünkbe. Noha ezek mind beletartoznak a nemi vágyat és aktivitást fokozó ételek körébe, a cél érdekében egykor ennél jóval visszataszítóbb szereket is bevetettek. A magyar szerelmi mágia egyik legnépszerűbb eszköze az úgynevezett „megétetés” volt. Alapja az a meggyőződés, miszerint ha valaki megeszi egy másik ember valamilyen részét, az illetővel szoros kapcsolatba jut, egy lesz vele. A pogácsába, a maradék tésztából készült vakaróba vagy borba, pálinkába így haj, szőrzet, menstruációs vér, izzadság, anyatej is kerülhetett a csábítás részeként. Nem meglepő ezek után, hogy még a XX. századból is ismerünk olyan intéseket, melyben az anyák arra kérték fiaikat, idegenben ne fogadjanak el ételt.

Az előzőeknél kevésbé visszataszító az a módszer, amelyhez elég, ha az étel érintkezik a két testtel. Így a szerelem felébresztéséhez a lány az inge alsó részén átszűrt tejjel sütötte meg a kiszemeltjének adandó kenyeret vagy a hátán végigcsurgatott tojásból főzött neki. (Ennek az eljárásnak szintén volt bizarr változata: a hónalj alatt tartott cukor használatát ugyancsak célravezetőnek találták.) Első látásra rokonszenvesebbnek gondolhatjuk Jókai Mór Sárga rózsa című egényében azt a tanácsot, amit a főszereplő Klára kap: „adj citronyos bort neki, s abba a borba áztasd bele azt a gyökeret, amit úgy hívnak, hogy »nadrágujjas emberke«: ettől úgy felforr annak a szerelme, hogy még a falat is keresztülássa érted.” Ám az emberre hasonlító gyökér nem más, mint a mandragóra, aminek gyökere és levele nyersen mérgező, idegrohamokat kiváltó hatású. Ártatlanabb szertartás volt a gatyamadzag vagy kapca megfőzése és a nyomfelszedés. Utóbbinál a férfi lábnyoma alatti földet kellett összegyűjteni, majd a kemencébe, ház földjébe tapasztani, esetleg a lábnyomba viaszt önteni. A feljegyzések szerint Török Kata kolozsvári asszony például Báthory Gábor fejedelemmel tett így. Ha sikerült a varázslat, ismét jöhetett a rituális táplálkozás: az egymást elhagyni nem akaró szeretők olyan pogácsát ettek, amelyben mindkettejük hajszála belesült vagy olyan bort ittak, amelyben mindkettejük véréből volt pár csepp. (Ezt szétválasztó céllal is alkalmazták, ebben az esetben a harmadik személy olyan undort keltő dolgokat etetett meg a szerelmesekkel, mint a tetű, ki nem kelt vak csibe, halottmosó víz.)

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2013. tél számában olvasható.