A Nemzetközi Koncertigazgatóság (NKI), más néven az Interkoncert a magyar könnyűzenei előadók határon túli szerepeltetéséért és a külföldi zenészek magyarországi felléptetésért volt felelős a Kádár-rendszerben. Elviekben kezdeményeznie és irányítania kellett az efféle ügyeket, de sokszor csak futottak az eredmény után, és az ölükbe hullott lehetőséggel sem mindig éltek. A gépezetbe általában a zenei végzettséggel nem is rendelkező pártkatonák nemtörődömsége, érdektelensége miatt nem egyszer porszem került.

Popügyintézés íróasztal mellől

Az NKI az Állami Koncert Igazgatóság jogutódjaként jött létre. Az eleinte Külföldi Impresszáló Irodaként emlegetett szervezet 1960. július 1-jén vette fel a Nemzetközi Koncert Igazgatóság nevet, ténylegesen azonban csak a következő év elejétől végzett önálló tevékenységet. A szervezet fontos volt a hatalomnak, ami abból is látszik, hogy a Művelődésügyi Minisztériumban 1957. október 8-án Köpeczi Béláné (a későbbi művelődési miniszter felesége) foglalta össze a kultúrát felügyelő Aczél György számára az intézmény legfontosabb feladatait. Hangsúlyozta, hogy ennek a szervezetnek a létrehozására azért volt szükség, mert előzőleg a tárca emberei, akik nemigen értettek az impresszáláshoz – a menedzselést nevezték így akkoriban –, íróasztal mellől, levelezés útján akarták megoldani ezt a feladatot. Ez eleinte nehéznek bizonyult a rutin nélküli, pártkáderekből álló NKI-állománynak is, ahogy azt Marton Károly igazgató 1961 decemberében megállapította. További nehézséget jelentett a kezdeti időben az irodahelyiségek túlzsúfoltsága is, ami a munkavégzésüket gátolta, előfordult ugyanis, hogy ugyanabban a szobában egyszerre több együttessel tárgyaltak. El lehet képzelni, hogy mit gondolhattak egy akár csak a középmezőnyhöz tartozó angol zenekar képviselői, ha úgy tárgyaltak volna velük az NKI-ben, hogy a szomszéd asztalnál egy magyar jazzduó kiutazását intézik.

A bürokrácia ugyan az NKI létrehozásával is megmaradt, csak alacsonyabb, intézményi szintre tolták le a tennivalókat. A magyar zenészek külföldi utazásait a cég emberei intézték, erről még Aczél Györgyöt is tájékoztatta Szarka Károly külügyminiszter-helyettes. A kiutazáshoz a Művelődésügyi Minisztérium és a Belügyminisztérium együttes hozzájárulása kellett, amit a kiutazási bizottság ajánlása előzött meg. Ennek megfelelően bírálták el a zenészek kérelmét: pozitív döntés esetén a kulturális tárca illetékes osztálya továbbította azt a Belügyminisztérium képviselőjéhez, majd kiállították az útlevelet, amelyhez kérték az NKI útlevélosztályának közreműködését is. Így az Interkoncert létrehozásával – szemben az azt megelőző gyakorlattal – szükségtelenné vált, hogy miniszter-helyettesi értekezleteken külön foglalkozzanak a zenészek külföldi szerepléseivel. A koncertszervező intézmény ugyanis jogot kapott arra, hogy döntsön a művészek kiküldéséről, de ha a párt valakinek keresztül akarta húzni számításait, megtehette, ugyanis a minisztérium Zene- és Táncművészeti Főosztálya egy listát állított össze a „disszidálásra hajlamos” zenészekről. Ezekre folyamatosan fel lehetett kerülni, igaz, le is lehetett kerülni onnan.

A szocialista erkölcs védelmében

A magyar zenészek külföldi fellépésével kapcsolatban akadt, amikor a közönség visszajelzéseire is hagyatkozhatott a pártállam, és ezzel együtt az NKI. Ez leginkább a határon túli magyar területeken tartott koncertek esetén valósult meg, hiszen a nyelvazonosság miatt voltak, akik megtalálták a megfelelő csatornákat a magyar hatalmi apparátus felé. Így történt ez Zalatnay Sarolta és az LGT kárpátaljai koncertjének esetében is. Vitányi Iván, a Népművelési Intézet igazgatója a szocialista erkölcs védelmében tolmácsolta ottani ismerősei tapasztalatait Kornidesz Mihálynak, az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya (TKKO) vezetőjének 1975. április 14-én írt levelében. Megemlítette, hogy a kárpátaljaiak erkölcstelennek tartották Zalatnay ruházkodását, és egyfajta szégyenkezést váltott ki körükben, hogy „ezt a kultúrát termeli ki és küldi el nekünk a Magyar Népköztársaság?” Vitányi azt állította, hogy ezeket a panaszokat többször hallotta, és hogy a kárpátaljai magyarok szerint valakiknek ellenőrizniük kellene politikailag, hogy milyen műsorokat szállítanak a magyarok nekik. Nem valószínű, hogy ez többségi vélemény volt, de az ilyen felhangú kritikák jól jöhettek a pártállamnak, hogy aztán megfelelő pillanatban a zenészek orra alá dörgöljék azokat.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2013. nyár számában olvasható.