„A többi asszony is fenn forog már a bástyán. A katonák a viaskodásban nem veszik már át az égő szurkot, a követ, az ólmot, hát felhordják ők maguk, s a füstben, a porban, a lángban le-lezúdítják a felkapaszkodó törökre."

Gárdonyi 1899-től folytatásokban jelentette meg az Egri csillagokat. Az 1901-ben könyv alakban is publikált regényt egri remeteségének éveiben írta, ahova a fővárosi irodalmi élet „önáltató mámora” elől menekült. Székely Bertalan bő harminc évvel korábban, a kiegyezés évében dolgozta fel Eger ostromának témáját, egészen pontosan a várvédő egri nők legendáját.

Az Oszmán Birodalom egyesített seregei 1552 szeptemberében vették ostrom alá az 1548 óta Dobó István vezette várat. A maroknyi csapat közel egy hónapon át tartotta az erősséget a hatalmas török sereggel szemben, amely október közepén visszavonulásra kényszerült. A győzelem tehát szinte a lehetetlennel volt határos, nem véletlenül emlegetjük fel ezt az eseményt szívesen, mint történelmünk kiemelkedő jelentőségű sikerét. A dicső – vagy annak vélt – múlt felidézésére pedig igencsak szüksége volt annak a kornak, amely a levert forradalom utáni nyílt abszolutista önkényben az eljövendő szabadságot remélte.

Székely a Bach-korszak idején Bécsben, majd az 1850-es évek végétől Drezdában és Münchenben tanulta ki azt a mesterséget, amely Magyarországon a reformkor idején vált nagykorúvá. A forradalom előtti időszakban lett a kézművesség művészetté, a kézműves művésszé, a Kazinczy által indított „nemzeti művelődés” mozgalma során kapcsolódott a képzőművészet az írók munkásságához és vált a közművelődés, valamint a szellemi élet részévé. Az írókkal, költőkkel ellentétben azonban a magyar képzőművészek itthon nem találtak megfelelő képzést, mesteremberektől tanulhattak, de akadémikus képzés nélkül nem számíthattak arra, hogy az itthoni arisztokrácia, vagy akár az egyház, külföldi mesterek helyett velük dolgoztasson, tőlük rendeljen.

Törvényszerű volt tehát, hogy Székely is az országhatárokon kívüli, a klasszicizmust tanító akadémiákon töltötte diákéveit, ahol olyan formanyelvet sajátított el, amely aztán az 1850-es évek magyar történelmi festészetének egészét jellemezte. Az akadémikus hagyományok, melyek a történelmi tematikájú festészetet bármelyik más témánál – portrénál, tájképnél, életképnél, vagy csendéletnél – magasabb rangúnak hirdették, valamint az 1848-49-et követő korszak igénye a hősi magyar múlt eseményeinek megörökítésére, találkoztak. A forradalom és szabadságharc leverése után teljesen egyértelmű volt, hogy magyar művész nem dicsőítheti az 1848-49-es eseményeket és azok szereplőit. Szólhat viszont arról, hogy milyen hős volt Attila, vagy Árpád, Hunyadi László vagy Dózsa György, ez nem sértette a Habsburgok érdekeit. Abban a korszakban viszont, amelyben az ellenállás nemzeti üggyé vált és egyedülálló egységgé kovácsolta az országot, mindenki „olvasott a sorok között”, és mindenki pontosan tudta, hogy valójában nem Árpádot emelik a pajzsra és nem Hunyadi Lászlót siratják.

Ebben az időszakban a művészet is egyedülálló eszmei egységet mutat. 1859-ben a Pesti Műegylet pályázatot írt ki történelmi tárgyú képekre – a pályázatot a szabadságharcot végigharcoló, Bécsben és Párizsban tanult Madarász Viktor Hunyadi László siratását ábrázoló festménye nyerte. Munkái ugyanúgy az akadémizmus iskolapéldái voltak, ahogyan Székely Bertalan művei is, Székely azonban nem tudta feloldani azt az ellentmondást, amely az akadémikus művészet és a kor valódi szükségletei között feszült. Míg Madarász élettel, drámával tudta megtölteni a kissé sablonossá vált megoldásokat, addig Székely sokkal inkább belemerevedett a klasszicizmus kihűlni látszó formáiba.

Érzékenységének megjelenítésére sokkal jobb lehetőséget nyújtott például az 1860-ban készült önarcképe, saját koránál előrébb mutató gondolatait és kutatásait pedig művészetelméleti írásaiban tudta inkább kifejteni. Székely Bertalan számára a festés tudományos tevékenység volt, ő volt az a művész, akit az eötvösi művészetpolitika megálmodott: tudatos volt, nemzetileg elkötelezett, szakmailag jól képzett.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2013. nyár számában olvasható.