Az 1896-os első nyári olimpia óta eltelt bő évszázad alatt számtalanszor bebizonyosodott, hogy a sport nem kevesebb, mint maga az élet. Csak ott minden egy kicsit sűrítve, fordulatokban, feszültségekben gazdagabban történik. Folytatjuk az előző számunkban megkezdett sorozatunkat, amelyben felidéztük az olimpiai játékok felejthetetlen - drámákkal és bohózatokkal tarkított – pillanatait.

A pireuszi öböl mindössze 12 fokos vizében egy alig tizennyolc esztendős egyetemista, bizonyos Guttman Adolf ugyancsak szaporázza a kartempót. Sok minden jár a fejében. Hogy itt csapkod mellette tizenkét másik fiú, akiket még sosem látott, s akik mindenáron nála gyorsabban akarják elérni a száz méterre lévő póznát. Hogy a Rudas Fürdő langyos vize után itt nagyobb esély van a megfagyásra, mint a győzelemre. Hogy már csak azért is jó lesz iparkodni, mert aztán nemsokára megint be kell ugrani ebbe a hideg, sós borzalomba, és megint összemérni erőt, gyorsaságot, kitartást a többiekkel. Hogy még mi minden, azt ma már csak találgatni lehet. Annyi azonban bizonyos, hogy az ekkor, 1896-ban már hivatalosan Hajós Alfréd nevet viselő budapesti egyetemista arra nem gondolt, hogy tempózásával egy fantasztikus sorozatot indít el, amely mind a mai napig tart, s amelynek okán oly büszkén mondjuk magunkról mi, magyarok, hogy sportnemzet fiai vagyunk. De nem is baj, hogy nem ezen járt a Magyar Delfin esze, miközben megállíthatatlanul úszott az első magyar olimpiai győzelem felé. Sokkal fontosabb, hogy akkor ott a versenyzéssel volt elfoglalva, mert így lehetett elődje és örök példaképe az azóta is őt követő győzteseknek, a magyar olimpiai bajnokoknak. Akik már életükben legendává váltak, s akikről a szurkolók szívesen gyártanak legendákat. Utóbbi tevékenységet csak úgy, a maguk örömére végezve, mert valójában semmi szükség a legendákat gyártani. Akad belőlük ugyanis bőven az olimpiai történelemben.

E múltidézést érdemes mindjárt magával Hajós Alfréddal kezdeni. Mert az első olimpia bajnokunk lett mindjárt a második is. Sőt, talán a harmadik is lehetett volna, ha a 100 méteren szerzett arany (amely valójában ezüst volt, a bajnokok csak a későbbi olimpiákon kaptak aranyérmet) után nem kési le a következő, az 500 méteres úszószám rajtját. A pesti termálvizekben „edződött” sportembert azonban annyira megviselték a szokatlan körülmények, hogy a vártnál hosszabb időt kellett töltenie az első versenyszám utáni regenerálódással, így az 500 mezőnyét nélküle indították el. Az akkori műsor harmadik számában, 1200 méteren azonban már újra belevetette magát a dermesztően hideg tengerbe, s míg ellenfelei sorban adták fel a versenyt, ő ismét elsőként ért célba, megszerezve saját és a nemzet sporttörténelmének második olimpiai győzelmét. Az elért siker talán mégsem kárpótolta eléggé a megpróbáltatásokért, merthogy az úszással csakhamar felhagyott, és a Rudas fürdő helyett inkább a labdarúgópályákat látogatta. Igaz, ott sem kellett szégyenkeznie: meghatározó tagja lett az első válogatottnak. Az olimpiától azonban nem tudott elszakadni, még egyszer versenybe szállt, és sajátos módon ismételte meg athéni sikerét, az 1924-es olimpián ismét bajnok lett és ismét ezüstérmet kapott. Aktív sportpályafutását befejezve ugyanis kiváló mérnök lett, s a párizsi játékok művészeti versenyében indulva, stadiontervével nem talált legyőzőre. A zsűri azonban nem hirdetett aranyérmest, így Hajós Alfréd ezüstérmesként vívta ki harmadik olimpiai elsőségét.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2012. nyár számában olvasható.