Titkos írás – Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956-1990 címmel jelent meg ez év tavaszán az a kétkötetes vaskos monográfia, amely ezidáig ismeretlen levéltári dokumentumok ezreinek segítségével vázolja fel a magyar litaratúra lényegi ismeretéhez megkerülhetetlen hátteret. Az alábbi könyvrészlet az 1956 utáni első nyugatra kiengedett hivatalos íródelegáció históriáját villantja fel. Mint az a rendelkezésre álló forrásokból egyértelműsíthető: az 1960-as delegáció „renitens” tagja, Ottlik Géza az állambiztonsági szolgálat megkülönböztetett figyelmében részesült.

Az 1960 novemberi londoni látogatást Déry Tiborék szabadon engedése tette lehetővé. Ha nem nyílik meg előttük a börtönkapu, és ezáltal a Nemzetközi PEN Clubnál sem rendeződik a magyar tagszervezet helyzete, aligha hív magyar íródelegációt Angliába a nemzetközi kulturális kapcsolatok fejlesztésével foglalkozó British Council, amely fel akarta újítani itteni tevékenységét, miután 1950-ben kiutasították Magyarországról (fő hivatása helyett állítólag inkább kémkedéssel foglalkozott). Az állambiztonsági szolgálat természetesen figyelemmel kísérte a budapesti brit nagykövetség tevékenységét, és ugyanígy, tudni akarták, milyen szempontok szerint választották ki a delegációt alkotó írókat (Juhász Ferenc, Ottlik Géza, Tamási Áron) és irodalomtörténészeket (Kardos Tibor, Köpeczi Béla), s érdekelte őket, mi történt velük odakint.
A Magyar Szocialista Munkáspárt politikai bizottsága számára a Kiadói Főigazgatóságot irányító Köpeczi Béla készített tájékoztatót. Úti tapasztalataiból azt vonta le, hogy az ellenséges nyugati sajtó rólunk szóló hazudozásai úgyis elkerülhetetlenek, de mivel a mi oldalunkon az igazság, „nem szabad defenzív álláspontot elfoglalnunk, és az eddiginél sokkal aktívabb kulturális külpolitikára van szükségünk”.

Világnézetileg „jelentősen fejlődött”

A belügynek nyilván lett volna hivatalos módja Köpeczi úti jelentésének megismerésére, de saját információkra hajtottak. Utasították a „Borisz” nevű ügynököt, vagyis Nagy Péter irodalomtörténészt, hogy beszélgessen Ottlik Gézával angliai útja előtt. Ottlikról „Dávid Mátyás”, azaz Antal Gábor újságíró jóvoltából már 1960 áprilisában olvashatták, hogy a felszabadulás pillanatát „mint németellenes irodalmár, mint anglofil polgári humanista” élte meg, visszahúzódása éveiben fordításból élt, az 1956 utáni szocialista konszolidációba „nagyon óvatosan” kapcsolódott be, de novelláskötete és regénye tanúsága szerint világnézetileg „nagyon jelentősen fejlődött”. S ha mindez nem szerepjátszás, vagyis ha nem imperialista ügynök (amire „műveltsége, rugalmassága” amúgy képessé tenné), akkor „Dávid Mátyás” feltevése szerint Ottlik Géza akár „a megújhodott magyar szocialista irodalom Alekszej Tolsztojává” is válhat. 1960 augusztusában „Borisz” szóban jelentette: Ottlik sem érti, minek alapján hívták meg őket, s hogyan került közéjük például Juhász Ferenc. (Ottlik Géza G. B. Shaw színdarabjainak, Evelyn Waugh és Charles Dickens regényeinek lefordításával vagy régi fordítások átdolgozásával „válthatta meg” a jegyét, a költő munkássága nem kínált közvetlen kapcsolódást az angol kultúrához.). 1961 januárjában Juhász Ferencből próbált kihúzni valamit „Borisz”, de túl sokra nem jutott: a költő szerint „kint tartózkodásuk alatt érdekesebb dolgok nem történtek”. Néhány héttel később Ottlik Gézából „Borisz” még ennyit sem tudott kiszedni: Ottlik „semmi érdekeset nem mondott” a Gresham kávéházban.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2012. nyár számában olvasható.