Mao Ce-tung kínai pártvezető napról-napra ünnepeltette magát, így nem igen volt szükség arra, hogy Kínában - a 20. századi diktatúrákkal ellentétben – a nagy kormányos születésnapját állami ünneppé emeljék.

Mao Zedong (Mao Ce-tung) 1893. december 26-án született a Hunan tartományi Shaoshan (Saosan) faluban. Érdekes módon, míg szülőháza a mai napig afféle zarándokhely, születésnapját – legalábbis, amíg élt – nem ünnepelték meg különösebb csinnadrattával. Más nevezetes dátumok, például a kommunista párt megalakulása (július 1.), a népköztársaság kikiáltása (október 1.), a vörös hadsereg megalakulása (augusztus 1.) viszont pirosbetűs ünneppé lettek, s az ezen évfordulókon elmaradhatatlan ünnepségek középpontjába természetesen Mao került.

A születésnap mellőzésében szerepet játszhatott az is, hogy a látszat szerint maga Mao sem törődött túlságosan a személyes évfordulóival. Ennél azonban fontosabb tényező, hogy a pártvezetés már 1949 márciusában, külön határozatot hozva tiltotta meg a vezetők születésnapjának nyilvános ünneplését. A Kínai Kommunista Párt VII. Központi Bizottságának II. plénuma – még a népköztársaság az év októberi kikiáltása előtt – döntött úgy, hogy hatalomra kerülve a pártvezetők kerülni fogják a személyi kultusz különféle megnyilvánulásait, például nem neveznek el magukról köztereket, gyárakat, intézményeket. Ugyanez a – Mao által is támogatott – határozat a vezetők születésnapjának ünneplését is kizárta. E tilalmakat tulajdonképpen betartották: Kínában sosem viselték utcák, városok, kommunák a forradalmi vezetők nevét, s szinte teljesen hiányoztak a köztéri szobrok is. Mao angoltanárának visszaemlékezéseiből ismert, hogy 1963-ban, hetvenedik születésnapját a pártvezér zártkörű fogadással ünnepelte; a kerek évfordulónak még a híre sem jelent meg a kínai sajtóban.

A személyi kultusz korlátozására tett próbálkozások fő oka az lehetett, hogy a kínai pártvezetés idejekorán észlelte a Sztálin kultuszával kapcsolatos problémákat, s igyekezett elkerülni a Szovjetunióban elkövetett hibákat. A kínai vezetés sokáig kollektíven működött, s Mao – hihetetlen tekintélye ellenére – korántsem volt olyannyira egyszemélyes vezető, mint mondjuk Sztálin. Mindazonáltal, ha korlátozott formában is, de a Mao-kultusz már az 1930-as évek belháborúinak idején megjelent, s a kommunisták meglehetősen tudatosan építették fel Maónak mint bölcs, karizmatikus és tévedhetetlen vezetőnek a képét, hogy ezzel ellensúlyozzák a nagy ellenlábas, Chiang Kai-shek (Csang Kaj-sek) formálódó kultuszát.

Az így kialakított imázst a pártvezetők sokáig olyan eszköznek tekintettek, amely alkalmas a nép mozgósítására, a párt belharcainak elleplezésére, a nemzeti egység kialakítására – ezért azok a pártvezetők is támogatták, akik számos kérdésben szemben álltak Maóval, s akik igyekeztek megőrizni a kollektív irányítást. A sors iróniája, hogy az 1966–76 között zajlott kulturális forradalom során Mao – a saját személye iránti rajongás által fanatizált fiatalokra támaszkodva – kíméletlenül leszámolt mindazokkal a káderekkel, akik személyi kultuszát addig szorgalmasan építgették, de bizonyos kérdésekben szembekerültek vele. Ebből a szempontból a Mao-kultusz fő áldozata az az állam- és pártapparátus volt, amely ezt a személyi kultuszt kiépítette.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. tél számában olvasható.