Henryk Sławik és id. Antall József kapcsolata a II. világháború éveinek egyik legkülönlegesebb férfibarátsága. Helytállásukkal, tetteikkel az ezeréves lengyel–magyar-barátság történetének lapjaira végleg beírták nevüket. Tudom, ezek nagy szavak, de tudatosan élek velük. Ez a két ember öt éven keresztül viselte gondját több tízezer menekültnek, megmentettek több ezer zsidót, s végül egyikük az életét is feláldozta a másikért!

Mindketten a XIX. század utolsó évtizedében születtek. Útjaik 1939 szeptemberében keresztezték egymást egy Miskolc melletti lengyel menekülttáborban. Paradox módon a német nyelv, a lengyeleket lerohanó németek nyelve könnyítette meg a menekült Henryk Sławiknak, hogy kapcsolatot teremtsen id. Antall Józseffel, a Belügyminisztérium IX. Osztályának igazgatójával, aki ekkor a kormány menekültügyi biztosának szerepére készült.

A két, nagyszerű szervezőkészséggel megáldott ember hazafias, egyúttal természetes kötelességének tartotta, hogy minden erejével, képességével hazáját és bajba jutott embertársait szolgálja. Napjainkban mindez talán túl patetikusan hangzik, de ők ilyenek voltak. Magatartásuk, cselekedeteik mind azt bizonyítják, hogy manapság alig érthető odaadással kezelték a rájuk bízott feladatokat, amelyek forgatókönyvét a kiszámíthatatlan háborús valóság írta.

Ki tette volna meg, hogy Magyarország készülő német megszállásának tudatában, zsebében felesége és tizennégy esztendős lánya nevére is kiállított vízummal nem menekül Svájcba? Az emberek többsége bizonyára élt volna a lehetőséggel, de nem Sławik. „Nem hagyhattam csak úgy magukra azokat, akiket a sors a gondjaimra bízott” – magyarázta döntését Krysia nevű kislányának Balatonboglár melletti búvóhelyén. Felesége, Jadwiga, akit letartóztattak a hitleristák, ekkor már egy budapesti börtönben volt.

Sławik leánya, Krystyna Sławik-Kutermak asszony első könyvemben – mintegy tíz évvel ezelőtt – így beszélt a két férfiről: „Édesapámat és Antall Jóska bácsit az Úristen alighanem ugyanabból az agyagból gyúrta. Ezért is értették meg egymást olyan jól.” Stefania Pieloktól, Sławik hűséges titkárnőjétől pedig a következőket hallottam 2004-ben: „Mindketten kivételes emberek voltak. Tudtam, hogy ha bajba kerülök, ők nem hagynak cserben, tudtam, hogy minden ügyben bízvást fordulhatok hozzájuk. És mindezt nem »valamit valamiért« alapon, csupán szívből. Sławik soha nem magát, hanem a másik embert helyezte előtérbe. Ugyanígy viselkedett Antall József is. Hol vannak ma ilyen emberek? Életemben soha többet nem találkoztam hozzájuk hasonlókkal. Az elnök úr egyszer ezt mondta nekem: »Az embereket csak jókra és rosszakra lehet osztani. Ez minden, ne felejtsd el!«.”

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. nyár számában olvasható.